2008. december 30., kedd

Babahordozás

Egy 5 m hosszú, 70 centi széles szőtt anyag, külső személő számára talán csak egy rongydarab. Ennyi a hordozókendő. Egyszerű dolog, és mégis nagy dolgokra képes. Hogy mire is? Elmesélem.

Babavárás közben úgy képzeltem el, hogy mint minden más anyuka, én is nap mind nap babakocsiban fogom sétáltatni születendő gyermekemet, esetleg majd egy kengurut is beszerzek mellé. Egyik barátnőm kölcsönadta használaton kívüli babakocsiját, aminek nagyon örültem, mert így nem kellett megvásárolni jó drágán. Kislányom születése után eltelt pár hét, és elindultunk az első sétára. Babakocsiba tettem, és büszkén toltam, ő pedig szépen aludt a kocsiban. És ez így ment pár hétig. Néhány hét után azonban más megoldást kezdtem keresni a babahordozásra, mert a kocsikázásban sok minden zavart. Zavart, hogy a járdák nagyon gödrösek, hogy nehéz fel és le tolni a kocsit a járdáról az úttestre és vissza, hogy a járdákon sok helyen autók foglalják el a helyet, és nekem a babakocsival együtt az úttesten kell sétálni, ami azért nem veszélytelen. Azt sem szerettem, hogy babakocsival sehová sem tudok bemenni, se boltba, se bankba. Azt pedig nem tudtam elképzelni, hogy a következő két évben egyebet se tegyek, amikor a házból kijövök, mint tologassam a babakocsit. Biztosan van, aki szereti, de nekem nem ment. Hozzá voltam szokva addig is, hogy én fizetem a számlákat, intézem a bevásárlás nagy részét, de ezt babakocsival nem tehettem meg.

Először a sokunk által kenguru néven ismert hordozót szerettem volna vásárolni hétköznapjaink megkönnyítésére. Azonban miután kipróbáltam egy kölcsönkapott kengurut, láttam, hogy ez nem lesz jó. Nem volt kényelmes, és a leányzó is ordított benne. Most már tudom, hogy legtöbb kenguru sajnos nem alkalmas gyerekek hordozására. Nem támasztja alá a baba lábát a térdhajlatig, ami egészséges csípőfejlődést tenne lehetővé, és a hordozó személy hátának sem tesz jót. Fáj a szívem, amikor kenguruban, kifele fordított, a hordozó szülő térde magasságában lógó gyerekeket látok, vagy amikor látom, hogy a szülő minden egyes lépésnél „belerúg” gyereke lábába, mert olyan alacsonyan van a baba, hogy útban van. Érthető, hogy kényelmetlen és egészségtelen mivolta ellenére mégis sokan próbálják ki és használják a kengurut, mert másban is felmerül az igény, hogy könnyebben közlekedjen kisbabájával. De érdemes jól meggondolni, hogy milyen eszközt használunk erre a célra.

Már nem is emlékszem, hogy hol láttam először hordozókendőt. Talán egy babás újságban, vagy egy internetes honlapon. Megtetszett, mert olyan egyszerűnek, természetesnek, kényelmesnek tűnt. Addig búvárkodtam a világhálón, amíg egyre többet tudtam meg a szebbnél szebb kendőkről, és eldöntöttem, hogy nekem is kell. Találtam valahol egy leírást, miszerint egy hordozókendő nem egyéb, mint egy 70 centiméter széles, 5 méter hosszú anyag. Mi sem könnyebb, mint egy ilyenre szert tenni. Nos először nekem is lett egy ilyen hosszú házilag megvarrt kendőm, majd vásároltam szőtt hordozókendőt is, és azóta a babakocsit alig néhányszor használtam. Az interneten fellelhető számos videofelvételről megtanultam, hogy hogyan kell a kendővel magunkra kötni a kisbabát. Az első hónapokban előre kötöztem, ahogy nagyobb lett, a hátamra költözött, és alkalmanként csípőre is kötöm. A kendő szerves része lett az életünknek. Amíg e sorokat írom, kislányom édesen alszik a kendőben a hátamon. A kendő szinte minden helyzetre megoldás. Ha sétálni indulunk, előveszem a kendőt, bele a leányzót, és indulhatunk is. Így fizetünk együtt számlákat, bevásárolunk a piacon, vagy játszótérre megyünk. Itthon, ha megunja a játszást, vagy csak ölbe kívánkozik, előveszem a kendőt, és amíg én főzök és egyéb teendőimet végzem, a hátamon vagy a csípőmön ülve figyeli mit csinálok.

A praktikumon túl pedig a hordozás lelkileg is nagyon sokat ad mindkettőnknek. A szoros testközelség megnyugtatja, kiegyensúlyozottá teszi a kislányomat, engem pedig szintén boldoggá tesz, hogy a közelemben, biztonságban tudom őt.

Végül itt egy kisfilm, amely bemutatja a baba szemszögéből, hogy mit lát a kisbaba a babakocsiból, és mit a hordozókendőből.

2008. december 26., péntek


Ezzel a tánccal régóta készülünk, sokat gyakoroltuk. Most végre megy is!
Boldog, vidám Karácsonyt kívánunk!


http://elfyourself.jibjab.com/view/SeB3GaVOGdDrm85BALs1

2008. december 25., csütörtök

Ünnep




Ha a Jóisten ma éjjel letekint az égből, tudni fogja, ma mit kérnék szívből: Áldást, békét, boldogságot azoknak, kik szívemhez mindig közel vannak.


Boldog Karácsonyt kívánunk!




2008. december 15., hétfő

Milyen Földet hagyunk gyermekeinkre?

A környezetvédelem kérdése már kislányunk megszületése előtt is foglalkoztatott. Születése után pedig még inkább érdekelni kezdett a kérdés, főleg, amikor láttam, hogy nap mind nap rengeteg szemét keletkezik az ő eldobható pelenkáiból...

Már régen is zavart, hogy rengeteg műanyag flakont és más nehezen lebomló szemetet termelünk. Hogy gondolkodás nélkül kidobálunk mindent, amit talán újra fel lehetne használni. Zavart, hogy a bevásárlóközpontokban és a piacon ingyen adják a műanyag zacskókat, melyekből sokan még a szükségesnél többet is elvesznek, és ahogy hazaérnek talán el is dobják. Oda jutottam, hogy a piacon nekem kell magyarázkodni, majdnem közelharcot vívni az eladókkal, hogy tényleg nem kérek zacskót, hiszen azért hoztam magammal. Persze nem csak az eladók a hibásak ebben, hiszen ők ezt kedvességből teszik, hanem a vásárlók is, akik elvárják, hogy a vásárolt javakat ingyen bezacskózzák nekik.

Kislányom születése után még fokozottabban kezdett érdekelni ez a kérdés. Arról is gondolkozni kezdtem ugyanis, hogy vajon milyen lesz a gyermekem, majd esetleg unokáim élete ezen az egyre szennyezettebb bolygón. És miközben ilyesmiken gondolkodtam, láttam, hogy leányom tetemes mennyiségű szemetet termel, eldobható pelenka formájában. Elborzadtam, amikor láttam, hogy egy-két nap alatt egy nagy szemeteszsák telik meg szennyes pelenkákkal. Kicsit tájékozódtam az interneten az eldobható pelenkákról, és azt találtam, hogy egy baba több mint 1 tonna pelenkahulladékot termel mire szobatiszta lesz. És ezek a pelenkák nem bomlanak le egyhamar, ugyanis több mint száz évbe telik ez a folyamat. Csak érdekességként írom le az eldobható pelenka összetevőit: polipropilén szálfátyol, papír, cellulózőrlemény duzzadó zselével, polietilén, ragasztóm gumi, tépőzár. Mindez jó sok alapanyag és energia, amit egyetlen pelenkával a szemétbe hajítunk. Az meg más kérdés, de szintén ide tartozik, hogy ezek a természetesnek a legkevésbé sem mondható anyagok a kisbabák bőrével érintkeznek. Ez sem töltött el örömmel, főleg, amikor a piszkos pelenka levételekor gyakran gusztusosnak egyáltalán nem mondható zselémaradványokat is találtam a kislányom bőrén. Aki pelenkázott már kisbabát, tudja miről beszélek. A használt pelenka több száz féle vírust is tartalmaz (pl. gyermekbénulás) mely fertőzi a talajt, talajvizet veszélyt jelentve az egészségre.

De mi a megoldás? Kell megoldás egyáltalán vagy ez a természetes? Aki kisgyerekes családot próbál maga elé képzelni, bizonyára egy olyan képet lát maga előtt, melyen a boldog szülők bevásárlókocsit tolnak maguk előtt hatalmas pelenkacsomagokkal és popsitörlővel. Sokáig én is így gondoltam a kisgyerekes létre, és kislányom 9-10 hónapos koráig mi is így tettünk. Vettük a nagy csomag pelenkákat és popsitörlőket. Hiszen ez a természetes. A modern világ vívmánya, az eldobható pelenka bevonult a magától értetődő, természetes dolgok közé. Pedig egyáltalán nem az. Egy számomra szimpatikus gondolkodású anyukák közösségéből álló fórumon, a mamami.hu-n nagyon sokat olvastam a mosható pelenkáról. Eleinte megdöbbentem rajta, hogy ma, a modern korban is van még ilyen, aki önként és dalolva mossa a pelenkákat, és esküdni mertem volna, hogy én soha. Hogy én pelenkákat mossak mint ahogyan azt anyáink is tették? Azt aztán nem. Nos addig addig olvastam, böngésztem rengeteg pelenkás oldalt, amíg elkapott a láz, hogy nekem is kell, ki akarom próbálni.

Most már három hónapja nem vettünk eldobható pelenkát, és egy percig sem bánom, hogy így döntöttem. Csak azt bánom, hogy nem első perctől kezdtem. Míg anyáink kézzel mosták a pelenkákat, ma nem teher mosható pelenkát használni. A mosógép kimossa, nekem csak annyi dolgom van, hogy beteszem a gépbe, és kiveszem. Vasalni sem kell, sőt nem is szabad, mert árt a pelenka nedvszívásának. Nem sokkal több energiába telik, mint elmenni a bevásárlóközpontba és hazacipelni a nagy csomag pelenkát. És a mai mosható pelenkák még szépek és csinosak is, sőt, használatukkal spórolni is lehet. A mosható pelenkák használatának költsége az eldobható pelenkák költségének körülbelül egyharmada csupán. A kezdeti befektetés nagyobb, ez igaz, de megéri. Én akkor kezdtem, amikor a kislányom tíz hónapos volt, és azzal számoltam, hogy úgy 30 hónapos (két és fél éves) korára lesz szobatiszta. Ez azt jelenti, hogy még 20 pelenkás hónapunk van, ami havonta körülbelül 100 RON költséget jelent, ez összesen 2000 RON a szobatisztaságig. A pelenkakészletünk pedig, ami 3 napra elegendő pelenkát jelent kb 700 RON-ba került. Azt hiszem a számok önmagukért beszélnek. Minél előbb kezdi valaki, annál nagyobb a megtakarítás. A mosási költségek és a mosással okozott szennyezés pedig eltörpülnek az eldobható pelenkák használatának költségei vagy az általuk okozott szennyzés mellett. Azt pedig, hogy milyen érzés, hogy kislányomat természetes anyagokba csomagolom, és még a környezet védelméhez is hozzájárulok, nem is lehet leírni. Mióta mosható pelenkát használok, érzem, hogy valójában ez a természetes. Az eldobható pelenka használata pedig körülbelül annyira tűnik természetesnek, mintha nap mind nap műanyag evőeszközöket és tányérokat has ználnék, hogy ne kelljen mosogatni

.

2008. december 11., csütörtök

Kötődő nevelés

Újszülött kislányommal a kórházból hazatérve szembesülnöm kellett azzal, hogy rengeteg társadalmi elvárás, konvenció épült bele a gondolkodásmódomba a kisbabák gondozásával, nevelésével kapcsolatban. Rá kellett jönnöm, hogy ha ezekre a külső elvárásokra figyelek elnyomom anyai ösztöneimet, melyek segítségével azt tehetném, ami gyermekemnek is, nekem is a legjobb.

Hogy milyen társadalmi elvárásokra, berögződésekre gondolok? Például arra, hogy a kisbabának az a dolga, hogy egyen és aludjon, a fennmaradó időben pedig boldogan gügyögve feküdjön a kiságyában, és lehetőleg minél kevesebbet zavarja szüleinek az életét. Arra, hogy nem szabad sokat ölben tartani, mert akkor az ember „felkapatja” a gyerekét, és utána egy perc nyugta sem lesz, mert mindig ölben kell tartania a babáját. Vagy arra, hogy nem árt a gyereknek egy kis sírás, mert attól erősödik a tüdeje. Vagy arra, hogy a babának mielőbb át kell aludnia az éjszakát, ébredés nélkül, és ajánlatos mielőbb leszoknia az éjszakai szopásról.

Ahogy teltek a napok, úgy dőltek meg bennem sorra ezek a felsorolt berögződések. Rá kellett jönnöm arra, hogy aki ezeket kitalálta, bizonyára nem a kisbabák jólétét, érdekét tartotta szem előtt, hanem elsősorban a saját kényelmét. A kisbabák bizony nem így működnek. Nem kis gépezetek, melyekbe be kell programozni a nekünk is megfelelő napirendet, hanem emberi lények, akárcsak mi magunk is, akiknek minden napjuk más, akik érzékenyen reagálnak a külvilág minden rezzenéseire, és igényeik is napról napra változnak.

Arról is meg voltam győződve, hogy én igény szerint szoptatom a kislányomat, de mégis egyfolytában számoltam a három órákat, már bele voltam szédülve a sok kalkulációba...mikor evett, mikor kell ismét ennie stb. Ha kicsit csúszott a program, akkor kezdtem elölről. Fejben számolgattam az órákat: két óra, öt óra, nyolc óra, tizenegy óra....és így tovább. Így ment ez pár hónapig, amíg végre megértettem, hogy miről is szól az igény szerinti szoptatás. Arról, hogy nem az órát nézem, hanem a kislányomra figyelek. Ha jól odafigyelek a jelzéseire, nem is kell eljutnia addig, hogy sírjon, mert én már előbb észreveszem, hogy éhes. Nem is tudom szavakban kifejezni, hogy milyen könnyebbséget okozott az, hogy végre kikapcsoltam a fejemben az órát. Azóta sosem tudom, hogy hány órakor evett a kislányom, de azt tudom, hogy akkor evett, amikor éhes volt, akkor bújt hozzám, amikor erre neki szüksége volt. Éjszaka is szopik, többször is. Azért, mert akkor is szüksége van a közelségemre, és én ezt meg is adom neki, amíg igényli. Ez az egy-két év olyan hamar elrepül, és utólag nem lehet bepótolni amit most elmulasztunk.

Próbálkoztam én is a tüdő erősítésével, azaz mielőtt felvettem volna, előfordult, hogy kicsit sírni hagytam a leányzót. Állandó harcban voltak bennem a külső elvárások és az ébredező anyai ösztönöm. Mondogattam, hogy nem árt ha egy kicsit sír, de közben éreztem, hogy nem jó ez így. Végül az utóbbi győzött, és azóta már az első jelzésre ölbe veszem a lányomat. Ő így kiegyensúlyozott és boldog, és én is az vagyok.

Ami a „felkapatást” illeti...Nem tudom miért gondolják sokan, hogy a kisbabának mielőbb és minél több ideig el kell lenni egyedül. Kilenc hónapot az anyaméhben töltött, édesanyjával szoros kapcsolatban, és amint megszületik, elvárjuk tőle, hogy egyedül, letéve töltse napjait, boldogan bámulja a plafont vagy a fölé aggatott játékokat. És ha nem így történik, akkor azt mondjuk, hogy rossz baba. Ugyanis az a jó baba, aki nem sír, csendben van, és nem zavarja a szüleit. A kisbabának természetes igénye a testközelség. Az, hogy továbbra is hallja édesanyja szívverését, hogy érezze testmelegét. És ezt csak akkor kaphatja meg, ha minél többet van ölben. De ha egyfolytában ölben tartja gyerekét, hogyan láthatja el a háztartást, hogyan tehet eleget más kötelezettségeinek az anya? – kérdezhetnénk. Nos, a természeti népek kitaláltak erre egy nagyon jó megoldást. Az anya magára kötözi gyerekét, és úgy végzi hétköznapi teendőit. A gyerek testközelség iránti igénye így kielégül, hiszen a nap legnagyobb részét édesanyja vagy egy más családtag szoros közelében tölti, az anya pedig továbbra is végzi addigi feladatait, ellátja a háztartást, tevékenyen él a társadalomban. Mióta, hála az internetnek, rátaláltam a hordozókendőre, amiről a későbbiekben bővebben írok, az én lányom is így tölti napjait. A hátamon van, amikor sétálunk, amikor a házimunkát végzem, sütök-főzök. Nézi mit csinálok, és ha megunja alszik. Ahogy telnek a hónapok egyre többet játszik a földön egyedül, nem azért, mert én elvárom tőle, hogy magában elszórakozzon, hanem mert ez az ő igénye.

Nem gondolom, hogy feltaláltam a spanyolviaszt. Ezek a dolgok a világ legtermészetesebb dolgai, csak egy kis bátorságra van szükségünk, hogy engedjünk anyai ösztöneinknek, hogy a környezetünk elvárásai helyett gyermekünkre figyeljünk.

2008. december 8., hétfő

Szülinap

Kislányom első szülinapja nagy családi esemény volt. A család több tagja is átszelte a fél országot, csak hogy részt vehessen a nagy napon. Sokat keresgéltem, amíg megtaláltam a nekem tetsző, igazán bababarát tortát. A receptet itt találtam. Nincs benne sem cukor, sem tej. Csak annyit módosítottam a recepten, hogy sütőpor helyett szódabikarbónát használtam, és mivel nem volt itthon grahamliszt, sem finomliszt, kenyérlisztet használtam. Szépen felnőtt, és az ünnepelt, valamint a család többi nőtagja is örömmel fogyasztotta.

Így nézett ki a kész torta:


és így a leányzó tortamajszolás közben:

Nagy utazás...


Eszterünk kereken hat hetes volt, amikor egy hosszú körútra indultunk a szüleinkhez,ha Mohamed nem jön a hegyhez, majd a hegy megy Mohamedhez alapon.Rettegtem a hosszú úttól, de mese nem volt, menni kellett. De amint a későbbiekben kiderült, csak az indulás volt nagyon nehéz, a többi ment, mint a karikacsapás. Esztert betettük az autósülésbe és ahogy a motor zúgni kezdett és a gyönyörű piros kombi Dácsia elindult(akárcsak egy hajó) a kis csaj elaludt és aludt, aludt, aludt 3 órán keresztül, amíg anyai nagyszüleihez(az én szüleimhez:D) nem értünk. Itt szopi, tiszta pelus, kis pihenő után újra nyakunkba vettük a világot és indultunk tovább az atyai nagyszülőkhöz Krasznára. Az út hasonlóan zajlott és a visszafelé út szintén. Mi büszke szülők elégedettek voltunk, hogy a kis csajunk milyen igazi utazó, örökölte tőlünk és jujj, de vagesz, mennyit fogunk kirándulni:) Telt-múlt az idő, Eszter egyre kevesebbeket ült az autósülésben. És egyre csak azt vettük észre, hogy sokkal húzamosabb ideig van az ölömben. Ez persze roppant veszélyes a kölyök szempontjából és a kölyök szempontjából és a kölyök szempontjából, de az én "szervezetem" sem bírta jól az utazást ilyen körülmények között. Egy 8-9 órás autózás után amúgy is idegbajt kap az ember az üléstől, pláné, ha egy szem gyermekét is a karjaiban kell tartsa maximális odafigyeléssel minden egyes kanyarnál, fékezésnél. Szóval......bőgőgörcsöt kaptam a múlt héten, amikor apa bejelentette, hogy készülés, holnap megyünk Krasznára. Azt hittem kiájulok.Na most hogy mondjam meg neki, hogy nekem eszem ágában sincs egy ekkora útra elindulni a kölyökkel???Azelőtt egy nappal értünk haza az én szüleimtől és még mindig éreztem a kezemben a zsibbadást.Neeeeeeeeem, nem megyek!!!!!És ekkor apa megígérte, hogy Kolozsváron megvesszük azt az autósülést, amit már jó néhány napja kiszemletem egy internetes oldalon. Na, ez egy kicsit felvillanyzott, de akkor is, Kolozsvár jó 5 órányi autózást jelent Csíkból, addig mégis csak fognom kell az ölömben Esztert.Nem baj!Kibírom, csak ülésünk legyen, mert azt elfelejtettem mondani, hogy ezt az újszülött kortól "nemtudommeddig" ülést nagyon kinőttük már.Megérkeztünk Kolozsvárra, bevonultunk diadalmasan Polus Centerbe, MEGVAN a szék, apa beszereli, mindenki elégedett és boldog és akkor indulás tovább Krasznára. Igen, Eszter kibírta 3 percig a székben. Nem baj, szegényke, sötét van már az autóban, késő van, éhes lehet, álmos lehet, majd a karomban elalszik és akkor beültetem a székbe. El is aludt, és én Krasznáig tartottam:( Ó, nem baj, majd hazafelé, megszereti, MEG KELL SZERESSE, mert a biztonsága a legfontosabb. Nem ment, a 8 órás útból kereken 1-et ült a székében.És anya fogta, és anya hazáig fogta.....mert anyának mindig fognia kell!!!!A szék ott csücsül az apa kocsijában,lehet, hogy rövid távon, a városban majd beválik és azzal nyugtatom magam, hogy 12 év alatt csak megszokja a gyermekem.....Vajon az lehet a gond, hogy ez már nem a jó hosszú, hajó szerű Dácsia?:D Keresem a kibúvókat!!!!Most is....

2008. november 28., péntek

Egy kis esti lazulás...


A kedvenc Massive Attack pocakosvideónk :)
Remélem, Nektek is tetszeni fog! Hunor nagyon szereti, a pocakomban is jókat táncolt rá.

Családi ágy



Az én gyerekeim (ikrek) már nagyobbak, decemberben töltik a négy évet, jól esik most egy kicsit visszatérni az időben..

Amire, nagyon határozottan emlékszem, főleg az első hónapokból, az a leggyakrabban nekem szegzett kérdés (a leggyakrabban elhangzott kijelentés, a "Jaj, biztosan nagyon nehéz lehet!" mellett) : "Na , és végigalusszák az éjszakát?". Kérdezte ezt a családorvos, a barátok, a család, a sarki fűszeres, a patikában az eladó, vadidegenek az utcán - szinte mindenki. Emlékszem, mennyire elbizonytalanított ez, mert az az igazság, hogy szó sem volt ilyesmiről. (Most, hogy a gyerekeim mindjárt négy évesek, határozottan kijelenthetem: igen, átalusszák az éjszakát, kb. egy fél éve nincs éjszakai felébredés.)
Különben, erre a kérdésre, mindig igyekeztem kitérő választ adni, vagy csak féligazságokat mondtam, vagy magyarázkodtam vagy egész egyszerűen hazudtam, és azt mondtam igen, így van. Ugyanezt tapasztaltam a többi anyukánál is akikkel a gyereksétáltatós körútjaim során összehozott a sors: senki nem tudott őszinte lenni ebben a kérdésben, mintha ebben a "végigalussza az éjszakát" dologban rejlett volna a "jó gyerek" (egyik ) fokmérője, mintha ez egy olyan dolog lett volna, ami minket anyákat is minősít valahol, mintha rajtunk múlna. És természetesen: egy baba sem felelt meg ennek az elvárásnak. Nem véletlenül, hiszen nem így vannak kitalálva, nem így működnek. Ugyanakkor ebben az "Átalussza az éjszakát ? " kérdésben, az anyával és a babával szemben támasztott irreális elvárás mellett , azt is benne éreztem, hogy ha a baba nem így tesz, akkor nekem, anyukának, egyértelműen hulla fáradtnak, karikásszeműnek, kialvatlannak kellene lennem. És sokan valóban ilyenek. Saját magamról elmondhatom, hogy soha nem feleltem meg ennek a képnek. Pedig, három és fél éven keresztül nem hiszem, hogy volt olyan éjszaka, hogy a gyerekek ne tartottak volna igényt rám. Most már tudom, hogy mindezt, annak köszönhetem, hogy nem hallgattam a sok, valójában jó szándékú tanácsra, hogy éjszaka a gyerekeknek elsősorban aludnia kell, és azt sem fogadtam meg, hogy a gyereknek a saját ágyában a helye, ha törik, ha szakad. Így a sok jótanács ellenére az igény szerinti szopi éjszaka is ment ezerrel, a gyerekek a közvetlen közelemben aludtak, eleinte akkor vettem magam mellé őket, amikor ezt igényelték, (vagyis mikor éjjel mocorogni kezdtek, fel sem kellett sírniuk), hogy aztán, ahogy nőttek lassan megszülessen a döntés, egy nagyobb ágy beszerzésért illetően. Rájöttem, hogy ez így tökéletes nekünk, és amellett, hogy sokkal kényelmesebben is, sokkal nyugodtabban is alszunk, úgy a gyerekek mint én. Nálunk a felállás a következő: én középen, jobb felemen a fiam, bal oldalamon a kislányom. Ha szopi kellett valakinek éjszaka (ami mostanra már egy jó ideje kimaradt), föl sem kellett ébrednem, amint vettem a jelzést, egész egyszerűen csak átfordultam egyik oldalamról a másikra, szopi közben pedig nyugodtan aludhattam én is tovább. (Különben, olyan rendes gyerekek voltak, hogy éjszaka sosem ébredtek egyszerre, így nem kellett éjjel tandemszopizni, akkor nehezebb lett volna megoldani ezt az alva etetés dolgot. )
Tehát az együttalváshoz vezető út nálunk a következő fokozatokon keresztül vezetett és elsősorban az éjszakai felébredések, szopizások, az éjszaka jelentkező baba-igények kielégítésének a kényelmesebbé tételének érdekében alakult ki: a két gyerek együtt , egy kiságyban , utána két baba két kiságyban, melyek egymáshoz szorosan közel voltak felállítva, így továbbra is láthatták, érezhették egymást, ugyanakkkor, minden esetben a kiságyak közvetlenül az én ágyam mellett foglaltak helyett (annyira közel, hogy annak idején, amikor a barátnőm látogatóba jött, teljesen ledöbent, kivülállóként annyira fullasztónak találta ezt a közelséget). Természetesen a kiságyból bármikor ki lehetett jönni, első jelzésre, így történt, hogy soha nem aludtam egyedül, hol egyik, hol másik gyerek volt mellettem. Innen már csak egy ici-pici lépés vezett a közös nagyágyhoz, ahol nagyon jól érezzük magunkat együtt.
Különben érdekes tapasztalatom mint ikres anyuka, hogy nekik rendkívül fontos volt az is (és a mai napig fontos), hogy egymás közelségét érezzék, ennek legalább olyan nyugtató hatása volt/van számukra, mintha mellettem lennének. Így történik, hogy ha éjszaka kimászom közülük (többnyire a netten lógni), mintha mágnes húzná őket, max. 5 perc múlva szorosan egymás mellett alszik a két gyerek.
Na, de száz szónak is egy a vége: a családi ággyal, az együttalvással nekünk sikerült nagymértékben leegyszerűsíteni a dolgunkat.
Amúgy, utólag is jó volt ebben a témában (is) számtalan cikket, tanulmányt, könyvet elolvasni, amelyek csak megerősíttek abban, hogy érdemes a szívünkre hallgatni, a világ legtermészetesebb dolga együtt aludni a gyermekünkkel.

2008. november 27., csütörtök

Mivel nincs időm írni, de mégis legyen valami élet itt,
egyik kedvenc videómat teszem fel, szoptatás témakörében.

Ismerkedésem a hordozókendővel

Még terhességem előtt tudtam, hogy akarok egy hordozókendőt. Van egy lány itt a városban, aki mindkét gyerekét kendőben hordozta, és öröm volt rájuk nézni. Lerítt róluk a harmónia, az egymásrahangolódás. Tőle hallottam először a kötődő nevelés fogalmát is.
Bence nem tervezett gyerek, de nem jöhetett volna jobbkor. Már terhesen kerestem a kendőt, de elég nehézkesnek tűnt a beszerzése. Akkor még nagyon idegenkedtem az internetes vásárlástól. Így a Kismama-ból rendeltem meg egy kendőt. Még Bence születése előtt megérkezett, de nem küldtek vele kötözési leírást. Természetesen a kendő mellett elengedhetetlennek tűnt egy babakocsi beszerzése is. Így az is lett. Megszületett Bence és olyan törékenynek tűnt, hogy eleinte nem mertem kendőbe tenni. Három hónapos körül lehetett Bence, amikor már nem aludt mindig, ha kimentünk a friss levegőre, és ébren mindig testközelségre vágyott. Elkezdtem keresgélni a neten a kötözési módokról, és használatba került a kendő. Valahogy nem sikerültek jóra a kötéseim, így tovább kutakodtam, így jutottam el a mamami-ra. Itt tudtam meg, hogy a kismamás kendő szövése nem alkalmas hordozásra. És természetesen elkapott a gépszíj: megrendeltem egy Didymos kendőt, piros elipszisest. Ezzel viszont jött útmutató, dvd. És a kötések is egyre jobbak lettek. Bence meg szépen gyarapodott.
És elérkezett az az idő, amikor a háti kötést is próbálgatni kezdtük. A 4,7 méteres kendőm a nagy melegben hosszúnak bizonyult. És szülinapomra, teljes meglepődésemre, megkaptam Apától a kisebb Katját. Ezzel már sokféleképpen próbálkoztam, de valahogy hosszútávon nem sikerültek kényelmesre a kötéseim. Nem éreztem rá, hogy mit kell jobban vagy kevésbbé meghúzni. De ettől még rendszeresen hordoztam Bencét. És titokban nézegettem a neten a mei tai-okat. Egyszer megmutattam Apának is, és rám szólt: miért nézed annyit, inkább vedd meg.
Nekem nem kellett kétszer mondani, és Bence most már mei tai-ban csücsül a hátamon. Nagyon kényelmes, mindkettőnknek jó, de néha vágyakozom a kendőre, valahogy meghittebbnek, intimebbnek tűnik. De majd nyáron, amikor Bence már totyog, újra előveszem és pihenésképpen majd csípőre kötöm.De ez már a jövő....

2008. november 26., szerda

közös ágy


Néha én is vágyom arra, hogy Hunor ott szuszogjon mellettem az ágyban, hogy betakarhassam, megsimogathassam anélkül, hogy ki kéne tápászkodjak az ágyból és átmenjek a szobájába. Mégsem úgy alakult, hogy velünk, köztünk aludjon, mert pár hetes korától a kiságyban alvást szokta meg, és úgy gondolom, nincs ezzel különösebb gondja. Csíkban a nagy lakásnak köszönhetően Hunor külön alszik, a hálónk melletti kis szobában, Siófokon a nappaliban alszom a kanapén, mellette a kiságyban a gyermek. Viszont titkon várom kicsit azt az időszakot, mikor kis mezitlábas manónk reggelente suttyomban közénkmászik, és hármasban lustálkodunk vagy hancúrozunk a nagy ágyban.

Eleinte azért mi is megosztottuk az ágyunkat: Mikor hazajöttünk a kórházból (Siófokon) jobbnak tartottam, ha minél közelebb van hozzám éjjel is, hallja a szuszogásomat, érezze az illatomat és a közelségemet. A másik ok az volt, hogy irtó melegek voltak, és a pici szobában a kiságya csak az erkélyajtó mellett fért el, ahol állandó a huzat (később persze átrendeztem a lakást, és megoldás született erre a problémára), így sehogy sem akaródzott éjszakára a nyitott ajtó mellett hagyni őt, aki pár napja bújt ki a meleg, biztonságot nyújtó anyaméhből. Igy egyszerűen a sarokkanapé legbelső zugában ágyaztam meg neki, a fejem mellett, hogy minden neszét halljam, első hívó nyekkenésére ébredhessek (ettől is féltem, hogy én a mélyalvó, aki mellett ágyút sütögethettek, hogy fogom meghallani őt - nahát legnagyobb meglepetésemre mielőtt megnyikkan már kipattan a szemem :) ) Igy aludtunk az első hónapban,ha éjjel felébredt és éhes volt, csak mellé kellett csücsülnöm, és már szopizhatott is, aztán aludtunk tovább, közel egymáshoz.
A mellékelt ábrán apa és fia durmolnak a kuckóban :)

Eszter, apa és anya sztorija

Nem is tudom, hogy kezdődött ?! Talán úgy, hogy anyukám elmesélte, hogy egyik közös ismerősünknél milyen nagyon praktikus dolgot látott : egy hosszú kendőt, amivel így, meg úgy, meg amúgy, ilyen meg olyan poziciókban lehet hordozni egy kisbabát. Már akkor elhatároztam, hogy ha babát várok nekem ilyenem lesz. És telt-múlt az idő, áldott állapotba kerültem, a kendőt valahogy elfelejtettem és teljes gőzzel lekötött egy csomó(most már teljes bizonysággal állíthatom)haszontalan dolog beszerzése. PELENKÁZÓMATRAC! Azóta is ott csücsül a szekrényetetején, nagyon kevésszer használtuk. Esztert mindig a nagyágyon vagy a földön teszem tisztába, többé-kevésbé sikeresen, de néha összepisikáljuk a helyet körülöttünk, mint ahogy a tegnap is, de ilyenkor anya szépen kicseréli az ágyneműt és kész. Ilyen egyszerű. Aztán később bebizonyosodott, hogy a kiságyunk is ilyen fölösleges cucc, na meg a jó drága babakocsink is, amit apa szülei vásároltak. És persze még akadnak szép számmal. Apa hozzáfűzése mindenhez az volt, hogy : „Na ugye, hogy én megmondtam!”
Eszterünk február hetedikén született, jó hideg csíki télben. Már annyira vártam, hogy el sem tudom mondani. Barátnőmmel, Csillukával szinkronban voltunk terhesek, tiszta véletlenül, és így egymás mellett zajlott le a 9 hónap. Nagyon szerettem azt az állapotot, NAGYON!!!!! A „papírforma” alapján én kellett volna hamarabb szüljek, de Bensze megunta anyukája pocakjában és január 29-én kibújt. Nem szabad ilyet mondani, hogy csalódott voltam, mert 1.nem is lenne igaz, mert nagyon rettenetesen örültem, 2.tudtam, hogy már nekem sincs messze, de valahogy mégis úgy éreztem, hogy olyan vagyok, mint egy elefántmama, aki 22 hónapig hordja magzatát. És 9 nap után az én babám is úgy érezte, hogy most már elég. Reggel 9-kor mentünk be a kórházba, CSÚCSIDŐBEN szültem, és emiatt apa szinte kimaradt, de végül apás lett a szülés.(Ez nekem így olyan természtes, hogy az lenne a furcsa, ha nem lett volna ott)
Kezdetben egy hónapig kenguruban hordtam, hordtuk(mert fontos megjegyezni, hogy a délutáni sétán mindig apa hordoz, mert ugye ő is ki kell vegye a részét a gyermekhordozásban) de egy idő után kezdett kényelmetlenné válni, az volt az érzésünk, hogy rugdossuk a baba lábát. Ekkor Csilluka kölcsönadta a Kismamás kendőjét, mert neki megérkezett a gyönyörűséges Didymossa és közben megrendeltünk egy natúr Nandut nekem.Ó, össze sem lehet hasonlítani a kendő kényelmességét bármivel is, annyira jól esett benne hordozni. A gyerkőc odasímulva nagyokat aludt és már nem fájt a hátam, nem vágott a pánt, és még valami: OLYAN KÜLÖNLEGESNEK éreztem magunkat. Most már egy gyönyörű Hoppediz Montreal tulajdonosai vagyunk, keresztelőre kaptuk (kapta Eszter)ajándékba, de ugrás vissza az időben a babkocsihoz. Két hónaposan tettük először bele(mert akkora volt, amikor kaptuk). Jujj, nagyon nem volt szimpatikus és mivel nem volt szívem addig bömböltetni a kölyköt, amíg vagy belefárad, vagy belealszik vagy mittudomén, így hát mindig kezdetben kenguruban, majd kendőben hoztam haza és toltuk magunk előtt a nagy üres babkocsit. Azóta is ott „pihen” szegény a pincében, meg kéne mossam, el kéne tegyem.
A kiságy??????????A legelső éjszaka aludt benne. Már nem is emlékszem, hogy hányszor keltünk és hogyan is telt az az éjszaka. De a második éjszakától már mellettünk aludt. Nem kifejezetten együttalvás céljából, de szopiztunk, elaludhattunk mindketten, és szépen, lassan összeszoktunk. Apának is ez volt a javaslata, mert az éjszakázások miatt másnap zombiskodott a munkahelyén. És a gyermekem 1O hónapos lesz, de szigorúan együtt alszunk, MINDHÁRMAN csak így tudjuk kipihenni magunkat, ha együtt vagyunk. Nagyon furcsa! Egyetlenegyszer próbáltam beszoktatni(hihihi) a kiságyba, de éjjel ezerszer felketünk, sírt, nyöszörgött, NEM MENT. Apa hajnali 4-kor azt mondta: „Hozzad ide anya és aludjunk”. Azóta nem kísérletezem, ez így tökéletes. Ha kiságyban aludna, HIÁNYOZNA. És a felállás a következő: kiságy, de csak támasztéknak, Eszter, anya és legbelül apa. És ha kistestvérünk születik, akkor vagy nagyobb ágyba költözünk vagy le a földre egy óriási matracra.
Itt most az a nagy helyzet, hogy annyi mindent el szerettem volna mesélni, de mégis úgy érzem, hogy írtam eleget. Egyelőre búcsúzom és ha eszembe jut valami fontos, akkor jelentkezem. Ez így jó??????????

2008. november 25., kedd

Honnan hová

Lányom születése előtt, és életének első pár hónapjában pontosan úgy zajlott minden, ahogyan az a nagykönyvben meg van írva: beszereztük a babának nélkülözhetetlenül fontos dolgokat, úgy mint babakocsit, kiságyat, ruhákat és felszerelkeztünk eldobható pelenkákkal és egyéb kellékekkel. A baba majdani hordozására pedig tervbe vettük egy kenguru vásárlását is. A kórházból való hazatérés után, bár szoptattam, egy doboz tápszert is beszereztünk, arra az esetre, ha mégsem tudnám jóllakatni kisbabánkat. Pár hét elteltével a sétákat is elkezdtük, természetesen babakocsival. Jól ment a dolog, leszámítva pár dolgot: hogy a járdák tele voltak gödörrel és egyéb természetes akadályokkal, mint például parkoló autókkal, és mi sehogysem fértünk el melletük, hanem az úton kellett közlekednünk. Ezen túl a kedvem sem volt valami rózsás, ugyanis többnyire egyedül babakocsiztattam a lányomat, és zavart, hogy sehová sem tudok bemenni vele, hogy céltalanul kell bóklásznom az utcákon nap mind nap, csak hogy a szent levegőztetés megtörténjen. Néhány hét kínlódás után úgy döntöttem, hogy ezen változtatni akarok. Kaptam is kölcsön egy kengurut, amit egyetlen egyszer próbáltam fel, a lányomat kifele fordítva benne, és éreztem, hogy ez így nem kényelmes, nem működik. Közben már nézegettem internetes honlapokat és tetszeni kezdett a hordozókendő. Már csak be kellett szerezni egyet, amit hamarosan megtettem, és innen már egyenes út vezetett a "lejtőn lefele", elszánt hordozó lettem, és a mamamis fórumtársaktól ihletődve belevágtunk a mosható pelenkázásba, közben pedig a kötődő nevelésről is sokat tanultam. Folytatása következik.

A kezdet

Az én történetem nem tudom mikor kezdődött. Legalábbis dátumra nem :o). Arra viszont nagyon is emlékszem, hogy egy kivételes napon, mikor szabad voltam délután úgy döntöttem, hogy bemegyek egy nagy könyvesüzletbe és ott majd elvágyakozom az időt. Hosszabb bolyongás és olvasgatás után kifele menet egy polc tetején megláttam egy könyvet. Az „Otthon szültem”-et. Mint akit megbabonáztak, csak álltam és álltam, de nem nyúltam hozzá. Rávettem magam, hogy tovább álljak, de egész úton a villamoson, metrón, buszon csak az a könyv lebegett a szemem előtt. Este kipakoltam a szobatársamnak, hogy mit láttam. Olyan lelkesedéssel beszéltem róla, mint mikor az ember egy nagy szerelem kezdetén van és csak röpítik az álmok. Abban az időben szinte mindig anyagi válságban voltam, ha nem dolgoztam, nem volt lóvé, így tehát a kedves szobatárs megelőlegezett nekem egy összeget. Másnap végig csak fohászkodtam magamban, hogy legyen még ott az a könyv. Ott volt, de nem ugyan az, piros borítós helyett egy narancssárga, de annak is nagyon örültem. Nagy étvággyal rávetettem magam és késő estig ki sem lehetett venni a kezemből. Valami csodálatos élmány volt érezni, hogy megtaláltam valamit, érzem és tudom, hogy ez a jó, ez az igazi. Teljes nyugalom költözött belém. Az ott töltött idő mivel egyre rövidebb volt, és sok mindennel kellett foglalkoznom, nem tudtam mélyebben beásni magam a témába és megfelelően tájékozódni, amit így utólag bánok is meg nem is. Hazajöttem és naívan azt gondoltam, hogy a téma, a lelkesedésem, és a kíváncsiságom megér annyit, hogy egy egyetemi képzés keretében megtanuljam a szakmát. Csalódnom kellett, sőt folyamatosan csalódom. Ugyan rengeteg mindent tanulunk de sokszor nem témába vág (sok a tölteléktantárgy), épp hogy csak érinti. Az elmélet nagyon sok, de ami a legfontosabb lenne a gyakorlat édes kevés, sőt a képzés ebből a szempontból nagyon nincs megszervezve. Van összehasonlítási alapom, ezért is merek így fogalmazni. Ennek ellenére továbbra is érzem, tudom, hogy nekem ott a helyem, én erre vagyok hívatott. Sok mindent másképp látok és máshogy oldanék meg, mint ahogy azt elvárják és megkövetelik. Sajnos az országban hívatásos bába nincs, tehát a szakma lényegét nincs kitől ellesnem. Magyarországon e témában még volna némi „táptalaj” , de nehézkes lenne ott okítanom magam. Én a szülésre és születésre mint megszentelt dologra tudok csak gondolni. Kötelességemnek fogom érezni, ha majd oda kerülök, hogy alázattal, érzéssel, emberséggel viszonyuljak minden édesanyához és kisbabához. Fontosnak tartom nemcsak a fizikai támogatást hanem az érzelmi, lelki megerősítést. Tudatában vagyok annak, hogy a kórház szabályai nem fognak túl sok teret adni nekem, meg ilyen elvekkel és hozzáállással szakmai tekintély sem fog válni belőlem (akinek esetleg nagyobb mozgástere és több döntési szabadsága lenne), de hű maradok önmagamhoz, az álmaimhoz.
Hát , akkor vágjunk bele...

Az én történtem , 2004 májusában kezdődik, amikoris megtudtam, hogy babát várok, és nem is egyet, hanem egyből kettőt! Azóta is hálás vagyok a sorsnak, hogy ezt a csodát megélhettem!
Ha visszagondolok, a babavárós időszakra, amibe beletartozott a picik fogadásának a megfelelő előkészítése is, vagyis a megfelelő kiságy kiválasztása, a megfelelő babakocsi kiválasztása, a megfelelő pelus kiválasztása, a különféle hasznosnak gondolt cuccok beszerzése stb. is, mosolyognom kell. Azóta a gyerekeim megtanítottak rá, hogy a legmodernebb szerkezetek beszerzése édeskeveset jelent. Megtanultam tőlük, hogy nekik VALÓJÁBAN mire is van szükségük. Arra, hogy minnél többet a lehető legközelebb lehessenek hozzám, pont azért, hogy ha majd eljön az idő, szép lassan le tudjanak válni rólam, eltudjuk engedni egymást. Hogy szoptani a legcsodálatosabb dolog a világon. Hogy semmilyen remekbe szabott babakocsi, legkényelmesebb kiságy, zenélő szerkezet, csilli-villi játék nem tudja pótolni az anyai ölelést, vígaszt, babusgatást. Hogy a ráhangolódás a csecsemők szükségleteire és problémáira döntő jelentőségű és hogy hogyan is működik ez a valóságban. Megtanultam tőlük azt is, hogy szükségük van arra, hogy ott lehessenek abban a térben, ahol a család éli a mindennapjait, hogy közelről figyel­hessék meg hogyan zajlik az élet, a hétköznapok. Hogy mennyire fontos, hogy emberi hangokkal legyenek körülvéve. Hogy nemcsak nappal, hanem éjszaka is , részesei akarnak lenni a mindennapjainknak. Hogy, ha sírnak, fel kell venni őket, kivétel nélkül, mindig. Hogy lételemük, hogy szeretve érezzék magukat és hogy ezt az érzést a fenntiekből tudják leszűrni. Megtanultam azt is, hogy a szakkönyvekben nincs benne MINDEN kérdésre a válasz és hogy azok a bizonyos anyai ösztönök igenis léteznek és működnek, ezek azok amelyekre hallgani kell.
Megtanultam mit jelent anyának lenni.

2008. november 24., hétfő

Kedves Feleim, ha senki többet harmadszor, megírom az első sort...
remélem, követi több is :)

Hogyan indult a mi történetünk?
az interneten bolyongás közben a véletlen Hugipakk blogjához sodort, már nem is emlékszem, mit keresgéltem éppen. A fenti blog főként hordozásról szól, remek ötletekkel, videókkal, képes illusztrációkkal tűzdelve. Beleolvastam, aztán újra meg újra, egyik bekezdést a másik után. És valahogy átkeveredtem a Mamami.hu-ra. Na azóta Hunor alvásszüneteiben a házimunka helyett néha azon veszem észre magam, hogy már megint a mamamit bűvölöm... addiktív lettem? lehet :) - Hunor nem nagyon szereti, ha a gépet bütykölöm, ha ébren van, ennek rendszerint jelét is adja. Ha tudná, hogy a fenti oldalaknak köszönheti, hogy most is a hátamon horpaszt - horkolva - és hogy a popsiját finom puha pelusba öltöztetem a füllesztő papírcsodák helyett... és még mennyi mindent! De ezt majd máskor.
na ennyi elég is lesz elsőre :)