2008. november 28., péntek

Egy kis esti lazulás...


A kedvenc Massive Attack pocakosvideónk :)
Remélem, Nektek is tetszeni fog! Hunor nagyon szereti, a pocakomban is jókat táncolt rá.

Családi ágy



Az én gyerekeim (ikrek) már nagyobbak, decemberben töltik a négy évet, jól esik most egy kicsit visszatérni az időben..

Amire, nagyon határozottan emlékszem, főleg az első hónapokból, az a leggyakrabban nekem szegzett kérdés (a leggyakrabban elhangzott kijelentés, a "Jaj, biztosan nagyon nehéz lehet!" mellett) : "Na , és végigalusszák az éjszakát?". Kérdezte ezt a családorvos, a barátok, a család, a sarki fűszeres, a patikában az eladó, vadidegenek az utcán - szinte mindenki. Emlékszem, mennyire elbizonytalanított ez, mert az az igazság, hogy szó sem volt ilyesmiről. (Most, hogy a gyerekeim mindjárt négy évesek, határozottan kijelenthetem: igen, átalusszák az éjszakát, kb. egy fél éve nincs éjszakai felébredés.)
Különben, erre a kérdésre, mindig igyekeztem kitérő választ adni, vagy csak féligazságokat mondtam, vagy magyarázkodtam vagy egész egyszerűen hazudtam, és azt mondtam igen, így van. Ugyanezt tapasztaltam a többi anyukánál is akikkel a gyereksétáltatós körútjaim során összehozott a sors: senki nem tudott őszinte lenni ebben a kérdésben, mintha ebben a "végigalussza az éjszakát" dologban rejlett volna a "jó gyerek" (egyik ) fokmérője, mintha ez egy olyan dolog lett volna, ami minket anyákat is minősít valahol, mintha rajtunk múlna. És természetesen: egy baba sem felelt meg ennek az elvárásnak. Nem véletlenül, hiszen nem így vannak kitalálva, nem így működnek. Ugyanakkor ebben az "Átalussza az éjszakát ? " kérdésben, az anyával és a babával szemben támasztott irreális elvárás mellett , azt is benne éreztem, hogy ha a baba nem így tesz, akkor nekem, anyukának, egyértelműen hulla fáradtnak, karikásszeműnek, kialvatlannak kellene lennem. És sokan valóban ilyenek. Saját magamról elmondhatom, hogy soha nem feleltem meg ennek a képnek. Pedig, három és fél éven keresztül nem hiszem, hogy volt olyan éjszaka, hogy a gyerekek ne tartottak volna igényt rám. Most már tudom, hogy mindezt, annak köszönhetem, hogy nem hallgattam a sok, valójában jó szándékú tanácsra, hogy éjszaka a gyerekeknek elsősorban aludnia kell, és azt sem fogadtam meg, hogy a gyereknek a saját ágyában a helye, ha törik, ha szakad. Így a sok jótanács ellenére az igény szerinti szopi éjszaka is ment ezerrel, a gyerekek a közvetlen közelemben aludtak, eleinte akkor vettem magam mellé őket, amikor ezt igényelték, (vagyis mikor éjjel mocorogni kezdtek, fel sem kellett sírniuk), hogy aztán, ahogy nőttek lassan megszülessen a döntés, egy nagyobb ágy beszerzésért illetően. Rájöttem, hogy ez így tökéletes nekünk, és amellett, hogy sokkal kényelmesebben is, sokkal nyugodtabban is alszunk, úgy a gyerekek mint én. Nálunk a felállás a következő: én középen, jobb felemen a fiam, bal oldalamon a kislányom. Ha szopi kellett valakinek éjszaka (ami mostanra már egy jó ideje kimaradt), föl sem kellett ébrednem, amint vettem a jelzést, egész egyszerűen csak átfordultam egyik oldalamról a másikra, szopi közben pedig nyugodtan aludhattam én is tovább. (Különben, olyan rendes gyerekek voltak, hogy éjszaka sosem ébredtek egyszerre, így nem kellett éjjel tandemszopizni, akkor nehezebb lett volna megoldani ezt az alva etetés dolgot. )
Tehát az együttalváshoz vezető út nálunk a következő fokozatokon keresztül vezetett és elsősorban az éjszakai felébredések, szopizások, az éjszaka jelentkező baba-igények kielégítésének a kényelmesebbé tételének érdekében alakult ki: a két gyerek együtt , egy kiságyban , utána két baba két kiságyban, melyek egymáshoz szorosan közel voltak felállítva, így továbbra is láthatták, érezhették egymást, ugyanakkkor, minden esetben a kiságyak közvetlenül az én ágyam mellett foglaltak helyett (annyira közel, hogy annak idején, amikor a barátnőm látogatóba jött, teljesen ledöbent, kivülállóként annyira fullasztónak találta ezt a közelséget). Természetesen a kiságyból bármikor ki lehetett jönni, első jelzésre, így történt, hogy soha nem aludtam egyedül, hol egyik, hol másik gyerek volt mellettem. Innen már csak egy ici-pici lépés vezett a közös nagyágyhoz, ahol nagyon jól érezzük magunkat együtt.
Különben érdekes tapasztalatom mint ikres anyuka, hogy nekik rendkívül fontos volt az is (és a mai napig fontos), hogy egymás közelségét érezzék, ennek legalább olyan nyugtató hatása volt/van számukra, mintha mellettem lennének. Így történik, hogy ha éjszaka kimászom közülük (többnyire a netten lógni), mintha mágnes húzná őket, max. 5 perc múlva szorosan egymás mellett alszik a két gyerek.
Na, de száz szónak is egy a vége: a családi ággyal, az együttalvással nekünk sikerült nagymértékben leegyszerűsíteni a dolgunkat.
Amúgy, utólag is jó volt ebben a témában (is) számtalan cikket, tanulmányt, könyvet elolvasni, amelyek csak megerősíttek abban, hogy érdemes a szívünkre hallgatni, a világ legtermészetesebb dolga együtt aludni a gyermekünkkel.

2008. november 27., csütörtök

Mivel nincs időm írni, de mégis legyen valami élet itt,
egyik kedvenc videómat teszem fel, szoptatás témakörében.

Ismerkedésem a hordozókendővel

Még terhességem előtt tudtam, hogy akarok egy hordozókendőt. Van egy lány itt a városban, aki mindkét gyerekét kendőben hordozta, és öröm volt rájuk nézni. Lerítt róluk a harmónia, az egymásrahangolódás. Tőle hallottam először a kötődő nevelés fogalmát is.
Bence nem tervezett gyerek, de nem jöhetett volna jobbkor. Már terhesen kerestem a kendőt, de elég nehézkesnek tűnt a beszerzése. Akkor még nagyon idegenkedtem az internetes vásárlástól. Így a Kismama-ból rendeltem meg egy kendőt. Még Bence születése előtt megérkezett, de nem küldtek vele kötözési leírást. Természetesen a kendő mellett elengedhetetlennek tűnt egy babakocsi beszerzése is. Így az is lett. Megszületett Bence és olyan törékenynek tűnt, hogy eleinte nem mertem kendőbe tenni. Három hónapos körül lehetett Bence, amikor már nem aludt mindig, ha kimentünk a friss levegőre, és ébren mindig testközelségre vágyott. Elkezdtem keresgélni a neten a kötözési módokról, és használatba került a kendő. Valahogy nem sikerültek jóra a kötéseim, így tovább kutakodtam, így jutottam el a mamami-ra. Itt tudtam meg, hogy a kismamás kendő szövése nem alkalmas hordozásra. És természetesen elkapott a gépszíj: megrendeltem egy Didymos kendőt, piros elipszisest. Ezzel viszont jött útmutató, dvd. És a kötések is egyre jobbak lettek. Bence meg szépen gyarapodott.
És elérkezett az az idő, amikor a háti kötést is próbálgatni kezdtük. A 4,7 méteres kendőm a nagy melegben hosszúnak bizonyult. És szülinapomra, teljes meglepődésemre, megkaptam Apától a kisebb Katját. Ezzel már sokféleképpen próbálkoztam, de valahogy hosszútávon nem sikerültek kényelmesre a kötéseim. Nem éreztem rá, hogy mit kell jobban vagy kevésbbé meghúzni. De ettől még rendszeresen hordoztam Bencét. És titokban nézegettem a neten a mei tai-okat. Egyszer megmutattam Apának is, és rám szólt: miért nézed annyit, inkább vedd meg.
Nekem nem kellett kétszer mondani, és Bence most már mei tai-ban csücsül a hátamon. Nagyon kényelmes, mindkettőnknek jó, de néha vágyakozom a kendőre, valahogy meghittebbnek, intimebbnek tűnik. De majd nyáron, amikor Bence már totyog, újra előveszem és pihenésképpen majd csípőre kötöm.De ez már a jövő....

2008. november 26., szerda

közös ágy


Néha én is vágyom arra, hogy Hunor ott szuszogjon mellettem az ágyban, hogy betakarhassam, megsimogathassam anélkül, hogy ki kéne tápászkodjak az ágyból és átmenjek a szobájába. Mégsem úgy alakult, hogy velünk, köztünk aludjon, mert pár hetes korától a kiságyban alvást szokta meg, és úgy gondolom, nincs ezzel különösebb gondja. Csíkban a nagy lakásnak köszönhetően Hunor külön alszik, a hálónk melletti kis szobában, Siófokon a nappaliban alszom a kanapén, mellette a kiságyban a gyermek. Viszont titkon várom kicsit azt az időszakot, mikor kis mezitlábas manónk reggelente suttyomban közénkmászik, és hármasban lustálkodunk vagy hancúrozunk a nagy ágyban.

Eleinte azért mi is megosztottuk az ágyunkat: Mikor hazajöttünk a kórházból (Siófokon) jobbnak tartottam, ha minél közelebb van hozzám éjjel is, hallja a szuszogásomat, érezze az illatomat és a közelségemet. A másik ok az volt, hogy irtó melegek voltak, és a pici szobában a kiságya csak az erkélyajtó mellett fért el, ahol állandó a huzat (később persze átrendeztem a lakást, és megoldás született erre a problémára), így sehogy sem akaródzott éjszakára a nyitott ajtó mellett hagyni őt, aki pár napja bújt ki a meleg, biztonságot nyújtó anyaméhből. Igy egyszerűen a sarokkanapé legbelső zugában ágyaztam meg neki, a fejem mellett, hogy minden neszét halljam, első hívó nyekkenésére ébredhessek (ettől is féltem, hogy én a mélyalvó, aki mellett ágyút sütögethettek, hogy fogom meghallani őt - nahát legnagyobb meglepetésemre mielőtt megnyikkan már kipattan a szemem :) ) Igy aludtunk az első hónapban,ha éjjel felébredt és éhes volt, csak mellé kellett csücsülnöm, és már szopizhatott is, aztán aludtunk tovább, közel egymáshoz.
A mellékelt ábrán apa és fia durmolnak a kuckóban :)

Eszter, apa és anya sztorija

Nem is tudom, hogy kezdődött ?! Talán úgy, hogy anyukám elmesélte, hogy egyik közös ismerősünknél milyen nagyon praktikus dolgot látott : egy hosszú kendőt, amivel így, meg úgy, meg amúgy, ilyen meg olyan poziciókban lehet hordozni egy kisbabát. Már akkor elhatároztam, hogy ha babát várok nekem ilyenem lesz. És telt-múlt az idő, áldott állapotba kerültem, a kendőt valahogy elfelejtettem és teljes gőzzel lekötött egy csomó(most már teljes bizonysággal állíthatom)haszontalan dolog beszerzése. PELENKÁZÓMATRAC! Azóta is ott csücsül a szekrényetetején, nagyon kevésszer használtuk. Esztert mindig a nagyágyon vagy a földön teszem tisztába, többé-kevésbé sikeresen, de néha összepisikáljuk a helyet körülöttünk, mint ahogy a tegnap is, de ilyenkor anya szépen kicseréli az ágyneműt és kész. Ilyen egyszerű. Aztán később bebizonyosodott, hogy a kiságyunk is ilyen fölösleges cucc, na meg a jó drága babakocsink is, amit apa szülei vásároltak. És persze még akadnak szép számmal. Apa hozzáfűzése mindenhez az volt, hogy : „Na ugye, hogy én megmondtam!”
Eszterünk február hetedikén született, jó hideg csíki télben. Már annyira vártam, hogy el sem tudom mondani. Barátnőmmel, Csillukával szinkronban voltunk terhesek, tiszta véletlenül, és így egymás mellett zajlott le a 9 hónap. Nagyon szerettem azt az állapotot, NAGYON!!!!! A „papírforma” alapján én kellett volna hamarabb szüljek, de Bensze megunta anyukája pocakjában és január 29-én kibújt. Nem szabad ilyet mondani, hogy csalódott voltam, mert 1.nem is lenne igaz, mert nagyon rettenetesen örültem, 2.tudtam, hogy már nekem sincs messze, de valahogy mégis úgy éreztem, hogy olyan vagyok, mint egy elefántmama, aki 22 hónapig hordja magzatát. És 9 nap után az én babám is úgy érezte, hogy most már elég. Reggel 9-kor mentünk be a kórházba, CSÚCSIDŐBEN szültem, és emiatt apa szinte kimaradt, de végül apás lett a szülés.(Ez nekem így olyan természtes, hogy az lenne a furcsa, ha nem lett volna ott)
Kezdetben egy hónapig kenguruban hordtam, hordtuk(mert fontos megjegyezni, hogy a délutáni sétán mindig apa hordoz, mert ugye ő is ki kell vegye a részét a gyermekhordozásban) de egy idő után kezdett kényelmetlenné válni, az volt az érzésünk, hogy rugdossuk a baba lábát. Ekkor Csilluka kölcsönadta a Kismamás kendőjét, mert neki megérkezett a gyönyörűséges Didymossa és közben megrendeltünk egy natúr Nandut nekem.Ó, össze sem lehet hasonlítani a kendő kényelmességét bármivel is, annyira jól esett benne hordozni. A gyerkőc odasímulva nagyokat aludt és már nem fájt a hátam, nem vágott a pánt, és még valami: OLYAN KÜLÖNLEGESNEK éreztem magunkat. Most már egy gyönyörű Hoppediz Montreal tulajdonosai vagyunk, keresztelőre kaptuk (kapta Eszter)ajándékba, de ugrás vissza az időben a babkocsihoz. Két hónaposan tettük először bele(mert akkora volt, amikor kaptuk). Jujj, nagyon nem volt szimpatikus és mivel nem volt szívem addig bömböltetni a kölyköt, amíg vagy belefárad, vagy belealszik vagy mittudomén, így hát mindig kezdetben kenguruban, majd kendőben hoztam haza és toltuk magunk előtt a nagy üres babkocsit. Azóta is ott „pihen” szegény a pincében, meg kéne mossam, el kéne tegyem.
A kiságy??????????A legelső éjszaka aludt benne. Már nem is emlékszem, hogy hányszor keltünk és hogyan is telt az az éjszaka. De a második éjszakától már mellettünk aludt. Nem kifejezetten együttalvás céljából, de szopiztunk, elaludhattunk mindketten, és szépen, lassan összeszoktunk. Apának is ez volt a javaslata, mert az éjszakázások miatt másnap zombiskodott a munkahelyén. És a gyermekem 1O hónapos lesz, de szigorúan együtt alszunk, MINDHÁRMAN csak így tudjuk kipihenni magunkat, ha együtt vagyunk. Nagyon furcsa! Egyetlenegyszer próbáltam beszoktatni(hihihi) a kiságyba, de éjjel ezerszer felketünk, sírt, nyöszörgött, NEM MENT. Apa hajnali 4-kor azt mondta: „Hozzad ide anya és aludjunk”. Azóta nem kísérletezem, ez így tökéletes. Ha kiságyban aludna, HIÁNYOZNA. És a felállás a következő: kiságy, de csak támasztéknak, Eszter, anya és legbelül apa. És ha kistestvérünk születik, akkor vagy nagyobb ágyba költözünk vagy le a földre egy óriási matracra.
Itt most az a nagy helyzet, hogy annyi mindent el szerettem volna mesélni, de mégis úgy érzem, hogy írtam eleget. Egyelőre búcsúzom és ha eszembe jut valami fontos, akkor jelentkezem. Ez így jó??????????

2008. november 25., kedd

Honnan hová

Lányom születése előtt, és életének első pár hónapjában pontosan úgy zajlott minden, ahogyan az a nagykönyvben meg van írva: beszereztük a babának nélkülözhetetlenül fontos dolgokat, úgy mint babakocsit, kiságyat, ruhákat és felszerelkeztünk eldobható pelenkákkal és egyéb kellékekkel. A baba majdani hordozására pedig tervbe vettük egy kenguru vásárlását is. A kórházból való hazatérés után, bár szoptattam, egy doboz tápszert is beszereztünk, arra az esetre, ha mégsem tudnám jóllakatni kisbabánkat. Pár hét elteltével a sétákat is elkezdtük, természetesen babakocsival. Jól ment a dolog, leszámítva pár dolgot: hogy a járdák tele voltak gödörrel és egyéb természetes akadályokkal, mint például parkoló autókkal, és mi sehogysem fértünk el melletük, hanem az úton kellett közlekednünk. Ezen túl a kedvem sem volt valami rózsás, ugyanis többnyire egyedül babakocsiztattam a lányomat, és zavart, hogy sehová sem tudok bemenni vele, hogy céltalanul kell bóklásznom az utcákon nap mind nap, csak hogy a szent levegőztetés megtörténjen. Néhány hét kínlódás után úgy döntöttem, hogy ezen változtatni akarok. Kaptam is kölcsön egy kengurut, amit egyetlen egyszer próbáltam fel, a lányomat kifele fordítva benne, és éreztem, hogy ez így nem kényelmes, nem működik. Közben már nézegettem internetes honlapokat és tetszeni kezdett a hordozókendő. Már csak be kellett szerezni egyet, amit hamarosan megtettem, és innen már egyenes út vezetett a "lejtőn lefele", elszánt hordozó lettem, és a mamamis fórumtársaktól ihletődve belevágtunk a mosható pelenkázásba, közben pedig a kötődő nevelésről is sokat tanultam. Folytatása következik.

A kezdet

Az én történetem nem tudom mikor kezdődött. Legalábbis dátumra nem :o). Arra viszont nagyon is emlékszem, hogy egy kivételes napon, mikor szabad voltam délután úgy döntöttem, hogy bemegyek egy nagy könyvesüzletbe és ott majd elvágyakozom az időt. Hosszabb bolyongás és olvasgatás után kifele menet egy polc tetején megláttam egy könyvet. Az „Otthon szültem”-et. Mint akit megbabonáztak, csak álltam és álltam, de nem nyúltam hozzá. Rávettem magam, hogy tovább álljak, de egész úton a villamoson, metrón, buszon csak az a könyv lebegett a szemem előtt. Este kipakoltam a szobatársamnak, hogy mit láttam. Olyan lelkesedéssel beszéltem róla, mint mikor az ember egy nagy szerelem kezdetén van és csak röpítik az álmok. Abban az időben szinte mindig anyagi válságban voltam, ha nem dolgoztam, nem volt lóvé, így tehát a kedves szobatárs megelőlegezett nekem egy összeget. Másnap végig csak fohászkodtam magamban, hogy legyen még ott az a könyv. Ott volt, de nem ugyan az, piros borítós helyett egy narancssárga, de annak is nagyon örültem. Nagy étvággyal rávetettem magam és késő estig ki sem lehetett venni a kezemből. Valami csodálatos élmány volt érezni, hogy megtaláltam valamit, érzem és tudom, hogy ez a jó, ez az igazi. Teljes nyugalom költözött belém. Az ott töltött idő mivel egyre rövidebb volt, és sok mindennel kellett foglalkoznom, nem tudtam mélyebben beásni magam a témába és megfelelően tájékozódni, amit így utólag bánok is meg nem is. Hazajöttem és naívan azt gondoltam, hogy a téma, a lelkesedésem, és a kíváncsiságom megér annyit, hogy egy egyetemi képzés keretében megtanuljam a szakmát. Csalódnom kellett, sőt folyamatosan csalódom. Ugyan rengeteg mindent tanulunk de sokszor nem témába vág (sok a tölteléktantárgy), épp hogy csak érinti. Az elmélet nagyon sok, de ami a legfontosabb lenne a gyakorlat édes kevés, sőt a képzés ebből a szempontból nagyon nincs megszervezve. Van összehasonlítási alapom, ezért is merek így fogalmazni. Ennek ellenére továbbra is érzem, tudom, hogy nekem ott a helyem, én erre vagyok hívatott. Sok mindent másképp látok és máshogy oldanék meg, mint ahogy azt elvárják és megkövetelik. Sajnos az országban hívatásos bába nincs, tehát a szakma lényegét nincs kitől ellesnem. Magyarországon e témában még volna némi „táptalaj” , de nehézkes lenne ott okítanom magam. Én a szülésre és születésre mint megszentelt dologra tudok csak gondolni. Kötelességemnek fogom érezni, ha majd oda kerülök, hogy alázattal, érzéssel, emberséggel viszonyuljak minden édesanyához és kisbabához. Fontosnak tartom nemcsak a fizikai támogatást hanem az érzelmi, lelki megerősítést. Tudatában vagyok annak, hogy a kórház szabályai nem fognak túl sok teret adni nekem, meg ilyen elvekkel és hozzáállással szakmai tekintély sem fog válni belőlem (akinek esetleg nagyobb mozgástere és több döntési szabadsága lenne), de hű maradok önmagamhoz, az álmaimhoz.
Hát , akkor vágjunk bele...

Az én történtem , 2004 májusában kezdődik, amikoris megtudtam, hogy babát várok, és nem is egyet, hanem egyből kettőt! Azóta is hálás vagyok a sorsnak, hogy ezt a csodát megélhettem!
Ha visszagondolok, a babavárós időszakra, amibe beletartozott a picik fogadásának a megfelelő előkészítése is, vagyis a megfelelő kiságy kiválasztása, a megfelelő babakocsi kiválasztása, a megfelelő pelus kiválasztása, a különféle hasznosnak gondolt cuccok beszerzése stb. is, mosolyognom kell. Azóta a gyerekeim megtanítottak rá, hogy a legmodernebb szerkezetek beszerzése édeskeveset jelent. Megtanultam tőlük, hogy nekik VALÓJÁBAN mire is van szükségük. Arra, hogy minnél többet a lehető legközelebb lehessenek hozzám, pont azért, hogy ha majd eljön az idő, szép lassan le tudjanak válni rólam, eltudjuk engedni egymást. Hogy szoptani a legcsodálatosabb dolog a világon. Hogy semmilyen remekbe szabott babakocsi, legkényelmesebb kiságy, zenélő szerkezet, csilli-villi játék nem tudja pótolni az anyai ölelést, vígaszt, babusgatást. Hogy a ráhangolódás a csecsemők szükségleteire és problémáira döntő jelentőségű és hogy hogyan is működik ez a valóságban. Megtanultam tőlük azt is, hogy szükségük van arra, hogy ott lehessenek abban a térben, ahol a család éli a mindennapjait, hogy közelről figyel­hessék meg hogyan zajlik az élet, a hétköznapok. Hogy mennyire fontos, hogy emberi hangokkal legyenek körülvéve. Hogy nemcsak nappal, hanem éjszaka is , részesei akarnak lenni a mindennapjainknak. Hogy, ha sírnak, fel kell venni őket, kivétel nélkül, mindig. Hogy lételemük, hogy szeretve érezzék magukat és hogy ezt az érzést a fenntiekből tudják leszűrni. Megtanultam azt is, hogy a szakkönyvekben nincs benne MINDEN kérdésre a válasz és hogy azok a bizonyos anyai ösztönök igenis léteznek és működnek, ezek azok amelyekre hallgani kell.
Megtanultam mit jelent anyának lenni.

2008. november 24., hétfő

Kedves Feleim, ha senki többet harmadszor, megírom az első sort...
remélem, követi több is :)

Hogyan indult a mi történetünk?
az interneten bolyongás közben a véletlen Hugipakk blogjához sodort, már nem is emlékszem, mit keresgéltem éppen. A fenti blog főként hordozásról szól, remek ötletekkel, videókkal, képes illusztrációkkal tűzdelve. Beleolvastam, aztán újra meg újra, egyik bekezdést a másik után. És valahogy átkeveredtem a Mamami.hu-ra. Na azóta Hunor alvásszüneteiben a házimunka helyett néha azon veszem észre magam, hogy már megint a mamamit bűvölöm... addiktív lettem? lehet :) - Hunor nem nagyon szereti, ha a gépet bütykölöm, ha ébren van, ennek rendszerint jelét is adja. Ha tudná, hogy a fenti oldalaknak köszönheti, hogy most is a hátamon horpaszt - horkolva - és hogy a popsiját finom puha pelusba öltöztetem a füllesztő papírcsodák helyett... és még mennyi mindent! De ezt majd máskor.
na ennyi elég is lesz elsőre :)