2008. november 28., péntek

Családi ágy



Az én gyerekeim (ikrek) már nagyobbak, decemberben töltik a négy évet, jól esik most egy kicsit visszatérni az időben..

Amire, nagyon határozottan emlékszem, főleg az első hónapokból, az a leggyakrabban nekem szegzett kérdés (a leggyakrabban elhangzott kijelentés, a "Jaj, biztosan nagyon nehéz lehet!" mellett) : "Na , és végigalusszák az éjszakát?". Kérdezte ezt a családorvos, a barátok, a család, a sarki fűszeres, a patikában az eladó, vadidegenek az utcán - szinte mindenki. Emlékszem, mennyire elbizonytalanított ez, mert az az igazság, hogy szó sem volt ilyesmiről. (Most, hogy a gyerekeim mindjárt négy évesek, határozottan kijelenthetem: igen, átalusszák az éjszakát, kb. egy fél éve nincs éjszakai felébredés.)
Különben, erre a kérdésre, mindig igyekeztem kitérő választ adni, vagy csak féligazságokat mondtam, vagy magyarázkodtam vagy egész egyszerűen hazudtam, és azt mondtam igen, így van. Ugyanezt tapasztaltam a többi anyukánál is akikkel a gyereksétáltatós körútjaim során összehozott a sors: senki nem tudott őszinte lenni ebben a kérdésben, mintha ebben a "végigalussza az éjszakát" dologban rejlett volna a "jó gyerek" (egyik ) fokmérője, mintha ez egy olyan dolog lett volna, ami minket anyákat is minősít valahol, mintha rajtunk múlna. És természetesen: egy baba sem felelt meg ennek az elvárásnak. Nem véletlenül, hiszen nem így vannak kitalálva, nem így működnek. Ugyanakkor ebben az "Átalussza az éjszakát ? " kérdésben, az anyával és a babával szemben támasztott irreális elvárás mellett , azt is benne éreztem, hogy ha a baba nem így tesz, akkor nekem, anyukának, egyértelműen hulla fáradtnak, karikásszeműnek, kialvatlannak kellene lennem. És sokan valóban ilyenek. Saját magamról elmondhatom, hogy soha nem feleltem meg ennek a képnek. Pedig, három és fél éven keresztül nem hiszem, hogy volt olyan éjszaka, hogy a gyerekek ne tartottak volna igényt rám. Most már tudom, hogy mindezt, annak köszönhetem, hogy nem hallgattam a sok, valójában jó szándékú tanácsra, hogy éjszaka a gyerekeknek elsősorban aludnia kell, és azt sem fogadtam meg, hogy a gyereknek a saját ágyában a helye, ha törik, ha szakad. Így a sok jótanács ellenére az igény szerinti szopi éjszaka is ment ezerrel, a gyerekek a közvetlen közelemben aludtak, eleinte akkor vettem magam mellé őket, amikor ezt igényelték, (vagyis mikor éjjel mocorogni kezdtek, fel sem kellett sírniuk), hogy aztán, ahogy nőttek lassan megszülessen a döntés, egy nagyobb ágy beszerzésért illetően. Rájöttem, hogy ez így tökéletes nekünk, és amellett, hogy sokkal kényelmesebben is, sokkal nyugodtabban is alszunk, úgy a gyerekek mint én. Nálunk a felállás a következő: én középen, jobb felemen a fiam, bal oldalamon a kislányom. Ha szopi kellett valakinek éjszaka (ami mostanra már egy jó ideje kimaradt), föl sem kellett ébrednem, amint vettem a jelzést, egész egyszerűen csak átfordultam egyik oldalamról a másikra, szopi közben pedig nyugodtan aludhattam én is tovább. (Különben, olyan rendes gyerekek voltak, hogy éjszaka sosem ébredtek egyszerre, így nem kellett éjjel tandemszopizni, akkor nehezebb lett volna megoldani ezt az alva etetés dolgot. )
Tehát az együttalváshoz vezető út nálunk a következő fokozatokon keresztül vezetett és elsősorban az éjszakai felébredések, szopizások, az éjszaka jelentkező baba-igények kielégítésének a kényelmesebbé tételének érdekében alakult ki: a két gyerek együtt , egy kiságyban , utána két baba két kiságyban, melyek egymáshoz szorosan közel voltak felállítva, így továbbra is láthatták, érezhették egymást, ugyanakkkor, minden esetben a kiságyak közvetlenül az én ágyam mellett foglaltak helyett (annyira közel, hogy annak idején, amikor a barátnőm látogatóba jött, teljesen ledöbent, kivülállóként annyira fullasztónak találta ezt a közelséget). Természetesen a kiságyból bármikor ki lehetett jönni, első jelzésre, így történt, hogy soha nem aludtam egyedül, hol egyik, hol másik gyerek volt mellettem. Innen már csak egy ici-pici lépés vezett a közös nagyágyhoz, ahol nagyon jól érezzük magunkat együtt.
Különben érdekes tapasztalatom mint ikres anyuka, hogy nekik rendkívül fontos volt az is (és a mai napig fontos), hogy egymás közelségét érezzék, ennek legalább olyan nyugtató hatása volt/van számukra, mintha mellettem lennének. Így történik, hogy ha éjszaka kimászom közülük (többnyire a netten lógni), mintha mágnes húzná őket, max. 5 perc múlva szorosan egymás mellett alszik a két gyerek.
Na, de száz szónak is egy a vége: a családi ággyal, az együttalvással nekünk sikerült nagymértékben leegyszerűsíteni a dolgunkat.
Amúgy, utólag is jó volt ebben a témában (is) számtalan cikket, tanulmányt, könyvet elolvasni, amelyek csak megerősíttek abban, hogy érdemes a szívünkre hallgatni, a világ legtermészetesebb dolga együtt aludni a gyermekünkkel.

4 megjegyzés:

kókamóka írta...

Ügyes, nekem nagyon tetszik! Csak így tovább.

Yvolux írta...

lehet, hogy most Siófokon én is Hunorral együtt fogok aludni. A nappaliban van a kiságya, így viszont nem lehet semmit csinálni miután ő lefeküdt, az emeleti hálóba száműztük apát idáig, azon agyaltunk, mi lenne, ha mi költöznénk fel, ő meg tudna lent tv-zni és akkor feküdne, mikor akar... (az egész lakás két szoba, alul egy nappali-konyha 30m2, fent a fürdő és hálólyuk - ahova nem fér be a kiságy:( )

Yvolux írta...

szóval kipróbáljuk ,milyen együtt aludni :)

Iris írta...

Nagyon jóóóó együtt aludni:-)