2008. november 25., kedd

A kezdet

Az én történetem nem tudom mikor kezdődött. Legalábbis dátumra nem :o). Arra viszont nagyon is emlékszem, hogy egy kivételes napon, mikor szabad voltam délután úgy döntöttem, hogy bemegyek egy nagy könyvesüzletbe és ott majd elvágyakozom az időt. Hosszabb bolyongás és olvasgatás után kifele menet egy polc tetején megláttam egy könyvet. Az „Otthon szültem”-et. Mint akit megbabonáztak, csak álltam és álltam, de nem nyúltam hozzá. Rávettem magam, hogy tovább álljak, de egész úton a villamoson, metrón, buszon csak az a könyv lebegett a szemem előtt. Este kipakoltam a szobatársamnak, hogy mit láttam. Olyan lelkesedéssel beszéltem róla, mint mikor az ember egy nagy szerelem kezdetén van és csak röpítik az álmok. Abban az időben szinte mindig anyagi válságban voltam, ha nem dolgoztam, nem volt lóvé, így tehát a kedves szobatárs megelőlegezett nekem egy összeget. Másnap végig csak fohászkodtam magamban, hogy legyen még ott az a könyv. Ott volt, de nem ugyan az, piros borítós helyett egy narancssárga, de annak is nagyon örültem. Nagy étvággyal rávetettem magam és késő estig ki sem lehetett venni a kezemből. Valami csodálatos élmány volt érezni, hogy megtaláltam valamit, érzem és tudom, hogy ez a jó, ez az igazi. Teljes nyugalom költözött belém. Az ott töltött idő mivel egyre rövidebb volt, és sok mindennel kellett foglalkoznom, nem tudtam mélyebben beásni magam a témába és megfelelően tájékozódni, amit így utólag bánok is meg nem is. Hazajöttem és naívan azt gondoltam, hogy a téma, a lelkesedésem, és a kíváncsiságom megér annyit, hogy egy egyetemi képzés keretében megtanuljam a szakmát. Csalódnom kellett, sőt folyamatosan csalódom. Ugyan rengeteg mindent tanulunk de sokszor nem témába vág (sok a tölteléktantárgy), épp hogy csak érinti. Az elmélet nagyon sok, de ami a legfontosabb lenne a gyakorlat édes kevés, sőt a képzés ebből a szempontból nagyon nincs megszervezve. Van összehasonlítási alapom, ezért is merek így fogalmazni. Ennek ellenére továbbra is érzem, tudom, hogy nekem ott a helyem, én erre vagyok hívatott. Sok mindent másképp látok és máshogy oldanék meg, mint ahogy azt elvárják és megkövetelik. Sajnos az országban hívatásos bába nincs, tehát a szakma lényegét nincs kitől ellesnem. Magyarországon e témában még volna némi „táptalaj” , de nehézkes lenne ott okítanom magam. Én a szülésre és születésre mint megszentelt dologra tudok csak gondolni. Kötelességemnek fogom érezni, ha majd oda kerülök, hogy alázattal, érzéssel, emberséggel viszonyuljak minden édesanyához és kisbabához. Fontosnak tartom nemcsak a fizikai támogatást hanem az érzelmi, lelki megerősítést. Tudatában vagyok annak, hogy a kórház szabályai nem fognak túl sok teret adni nekem, meg ilyen elvekkel és hozzáállással szakmai tekintély sem fog válni belőlem (akinek esetleg nagyobb mozgástere és több döntési szabadsága lenne), de hű maradok önmagamhoz, az álmaimhoz.

Nincsenek megjegyzések: