2008. december 30., kedd

Babahordozás

Egy 5 m hosszú, 70 centi széles szőtt anyag, külső személő számára talán csak egy rongydarab. Ennyi a hordozókendő. Egyszerű dolog, és mégis nagy dolgokra képes. Hogy mire is? Elmesélem.

Babavárás közben úgy képzeltem el, hogy mint minden más anyuka, én is nap mind nap babakocsiban fogom sétáltatni születendő gyermekemet, esetleg majd egy kengurut is beszerzek mellé. Egyik barátnőm kölcsönadta használaton kívüli babakocsiját, aminek nagyon örültem, mert így nem kellett megvásárolni jó drágán. Kislányom születése után eltelt pár hét, és elindultunk az első sétára. Babakocsiba tettem, és büszkén toltam, ő pedig szépen aludt a kocsiban. És ez így ment pár hétig. Néhány hét után azonban más megoldást kezdtem keresni a babahordozásra, mert a kocsikázásban sok minden zavart. Zavart, hogy a járdák nagyon gödrösek, hogy nehéz fel és le tolni a kocsit a járdáról az úttestre és vissza, hogy a járdákon sok helyen autók foglalják el a helyet, és nekem a babakocsival együtt az úttesten kell sétálni, ami azért nem veszélytelen. Azt sem szerettem, hogy babakocsival sehová sem tudok bemenni, se boltba, se bankba. Azt pedig nem tudtam elképzelni, hogy a következő két évben egyebet se tegyek, amikor a házból kijövök, mint tologassam a babakocsit. Biztosan van, aki szereti, de nekem nem ment. Hozzá voltam szokva addig is, hogy én fizetem a számlákat, intézem a bevásárlás nagy részét, de ezt babakocsival nem tehettem meg.

Először a sokunk által kenguru néven ismert hordozót szerettem volna vásárolni hétköznapjaink megkönnyítésére. Azonban miután kipróbáltam egy kölcsönkapott kengurut, láttam, hogy ez nem lesz jó. Nem volt kényelmes, és a leányzó is ordított benne. Most már tudom, hogy legtöbb kenguru sajnos nem alkalmas gyerekek hordozására. Nem támasztja alá a baba lábát a térdhajlatig, ami egészséges csípőfejlődést tenne lehetővé, és a hordozó személy hátának sem tesz jót. Fáj a szívem, amikor kenguruban, kifele fordított, a hordozó szülő térde magasságában lógó gyerekeket látok, vagy amikor látom, hogy a szülő minden egyes lépésnél „belerúg” gyereke lábába, mert olyan alacsonyan van a baba, hogy útban van. Érthető, hogy kényelmetlen és egészségtelen mivolta ellenére mégis sokan próbálják ki és használják a kengurut, mert másban is felmerül az igény, hogy könnyebben közlekedjen kisbabájával. De érdemes jól meggondolni, hogy milyen eszközt használunk erre a célra.

Már nem is emlékszem, hogy hol láttam először hordozókendőt. Talán egy babás újságban, vagy egy internetes honlapon. Megtetszett, mert olyan egyszerűnek, természetesnek, kényelmesnek tűnt. Addig búvárkodtam a világhálón, amíg egyre többet tudtam meg a szebbnél szebb kendőkről, és eldöntöttem, hogy nekem is kell. Találtam valahol egy leírást, miszerint egy hordozókendő nem egyéb, mint egy 70 centiméter széles, 5 méter hosszú anyag. Mi sem könnyebb, mint egy ilyenre szert tenni. Nos először nekem is lett egy ilyen hosszú házilag megvarrt kendőm, majd vásároltam szőtt hordozókendőt is, és azóta a babakocsit alig néhányszor használtam. Az interneten fellelhető számos videofelvételről megtanultam, hogy hogyan kell a kendővel magunkra kötni a kisbabát. Az első hónapokban előre kötöztem, ahogy nagyobb lett, a hátamra költözött, és alkalmanként csípőre is kötöm. A kendő szerves része lett az életünknek. Amíg e sorokat írom, kislányom édesen alszik a kendőben a hátamon. A kendő szinte minden helyzetre megoldás. Ha sétálni indulunk, előveszem a kendőt, bele a leányzót, és indulhatunk is. Így fizetünk együtt számlákat, bevásárolunk a piacon, vagy játszótérre megyünk. Itthon, ha megunja a játszást, vagy csak ölbe kívánkozik, előveszem a kendőt, és amíg én főzök és egyéb teendőimet végzem, a hátamon vagy a csípőmön ülve figyeli mit csinálok.

A praktikumon túl pedig a hordozás lelkileg is nagyon sokat ad mindkettőnknek. A szoros testközelség megnyugtatja, kiegyensúlyozottá teszi a kislányomat, engem pedig szintén boldoggá tesz, hogy a közelemben, biztonságban tudom őt.

Végül itt egy kisfilm, amely bemutatja a baba szemszögéből, hogy mit lát a kisbaba a babakocsiból, és mit a hordozókendőből.

2008. december 26., péntek


Ezzel a tánccal régóta készülünk, sokat gyakoroltuk. Most végre megy is!
Boldog, vidám Karácsonyt kívánunk!


http://elfyourself.jibjab.com/view/SeB3GaVOGdDrm85BALs1

2008. december 25., csütörtök

Ünnep




Ha a Jóisten ma éjjel letekint az égből, tudni fogja, ma mit kérnék szívből: Áldást, békét, boldogságot azoknak, kik szívemhez mindig közel vannak.


Boldog Karácsonyt kívánunk!




2008. december 15., hétfő

Milyen Földet hagyunk gyermekeinkre?

A környezetvédelem kérdése már kislányunk megszületése előtt is foglalkoztatott. Születése után pedig még inkább érdekelni kezdett a kérdés, főleg, amikor láttam, hogy nap mind nap rengeteg szemét keletkezik az ő eldobható pelenkáiból...

Már régen is zavart, hogy rengeteg műanyag flakont és más nehezen lebomló szemetet termelünk. Hogy gondolkodás nélkül kidobálunk mindent, amit talán újra fel lehetne használni. Zavart, hogy a bevásárlóközpontokban és a piacon ingyen adják a műanyag zacskókat, melyekből sokan még a szükségesnél többet is elvesznek, és ahogy hazaérnek talán el is dobják. Oda jutottam, hogy a piacon nekem kell magyarázkodni, majdnem közelharcot vívni az eladókkal, hogy tényleg nem kérek zacskót, hiszen azért hoztam magammal. Persze nem csak az eladók a hibásak ebben, hiszen ők ezt kedvességből teszik, hanem a vásárlók is, akik elvárják, hogy a vásárolt javakat ingyen bezacskózzák nekik.

Kislányom születése után még fokozottabban kezdett érdekelni ez a kérdés. Arról is gondolkozni kezdtem ugyanis, hogy vajon milyen lesz a gyermekem, majd esetleg unokáim élete ezen az egyre szennyezettebb bolygón. És miközben ilyesmiken gondolkodtam, láttam, hogy leányom tetemes mennyiségű szemetet termel, eldobható pelenka formájában. Elborzadtam, amikor láttam, hogy egy-két nap alatt egy nagy szemeteszsák telik meg szennyes pelenkákkal. Kicsit tájékozódtam az interneten az eldobható pelenkákról, és azt találtam, hogy egy baba több mint 1 tonna pelenkahulladékot termel mire szobatiszta lesz. És ezek a pelenkák nem bomlanak le egyhamar, ugyanis több mint száz évbe telik ez a folyamat. Csak érdekességként írom le az eldobható pelenka összetevőit: polipropilén szálfátyol, papír, cellulózőrlemény duzzadó zselével, polietilén, ragasztóm gumi, tépőzár. Mindez jó sok alapanyag és energia, amit egyetlen pelenkával a szemétbe hajítunk. Az meg más kérdés, de szintén ide tartozik, hogy ezek a természetesnek a legkevésbé sem mondható anyagok a kisbabák bőrével érintkeznek. Ez sem töltött el örömmel, főleg, amikor a piszkos pelenka levételekor gyakran gusztusosnak egyáltalán nem mondható zselémaradványokat is találtam a kislányom bőrén. Aki pelenkázott már kisbabát, tudja miről beszélek. A használt pelenka több száz féle vírust is tartalmaz (pl. gyermekbénulás) mely fertőzi a talajt, talajvizet veszélyt jelentve az egészségre.

De mi a megoldás? Kell megoldás egyáltalán vagy ez a természetes? Aki kisgyerekes családot próbál maga elé képzelni, bizonyára egy olyan képet lát maga előtt, melyen a boldog szülők bevásárlókocsit tolnak maguk előtt hatalmas pelenkacsomagokkal és popsitörlővel. Sokáig én is így gondoltam a kisgyerekes létre, és kislányom 9-10 hónapos koráig mi is így tettünk. Vettük a nagy csomag pelenkákat és popsitörlőket. Hiszen ez a természetes. A modern világ vívmánya, az eldobható pelenka bevonult a magától értetődő, természetes dolgok közé. Pedig egyáltalán nem az. Egy számomra szimpatikus gondolkodású anyukák közösségéből álló fórumon, a mamami.hu-n nagyon sokat olvastam a mosható pelenkáról. Eleinte megdöbbentem rajta, hogy ma, a modern korban is van még ilyen, aki önként és dalolva mossa a pelenkákat, és esküdni mertem volna, hogy én soha. Hogy én pelenkákat mossak mint ahogyan azt anyáink is tették? Azt aztán nem. Nos addig addig olvastam, böngésztem rengeteg pelenkás oldalt, amíg elkapott a láz, hogy nekem is kell, ki akarom próbálni.

Most már három hónapja nem vettünk eldobható pelenkát, és egy percig sem bánom, hogy így döntöttem. Csak azt bánom, hogy nem első perctől kezdtem. Míg anyáink kézzel mosták a pelenkákat, ma nem teher mosható pelenkát használni. A mosógép kimossa, nekem csak annyi dolgom van, hogy beteszem a gépbe, és kiveszem. Vasalni sem kell, sőt nem is szabad, mert árt a pelenka nedvszívásának. Nem sokkal több energiába telik, mint elmenni a bevásárlóközpontba és hazacipelni a nagy csomag pelenkát. És a mai mosható pelenkák még szépek és csinosak is, sőt, használatukkal spórolni is lehet. A mosható pelenkák használatának költsége az eldobható pelenkák költségének körülbelül egyharmada csupán. A kezdeti befektetés nagyobb, ez igaz, de megéri. Én akkor kezdtem, amikor a kislányom tíz hónapos volt, és azzal számoltam, hogy úgy 30 hónapos (két és fél éves) korára lesz szobatiszta. Ez azt jelenti, hogy még 20 pelenkás hónapunk van, ami havonta körülbelül 100 RON költséget jelent, ez összesen 2000 RON a szobatisztaságig. A pelenkakészletünk pedig, ami 3 napra elegendő pelenkát jelent kb 700 RON-ba került. Azt hiszem a számok önmagukért beszélnek. Minél előbb kezdi valaki, annál nagyobb a megtakarítás. A mosási költségek és a mosással okozott szennyezés pedig eltörpülnek az eldobható pelenkák használatának költségei vagy az általuk okozott szennyzés mellett. Azt pedig, hogy milyen érzés, hogy kislányomat természetes anyagokba csomagolom, és még a környezet védelméhez is hozzájárulok, nem is lehet leírni. Mióta mosható pelenkát használok, érzem, hogy valójában ez a természetes. Az eldobható pelenka használata pedig körülbelül annyira tűnik természetesnek, mintha nap mind nap műanyag evőeszközöket és tányérokat has ználnék, hogy ne kelljen mosogatni

.

2008. december 11., csütörtök

Kötődő nevelés

Újszülött kislányommal a kórházból hazatérve szembesülnöm kellett azzal, hogy rengeteg társadalmi elvárás, konvenció épült bele a gondolkodásmódomba a kisbabák gondozásával, nevelésével kapcsolatban. Rá kellett jönnöm, hogy ha ezekre a külső elvárásokra figyelek elnyomom anyai ösztöneimet, melyek segítségével azt tehetném, ami gyermekemnek is, nekem is a legjobb.

Hogy milyen társadalmi elvárásokra, berögződésekre gondolok? Például arra, hogy a kisbabának az a dolga, hogy egyen és aludjon, a fennmaradó időben pedig boldogan gügyögve feküdjön a kiságyában, és lehetőleg minél kevesebbet zavarja szüleinek az életét. Arra, hogy nem szabad sokat ölben tartani, mert akkor az ember „felkapatja” a gyerekét, és utána egy perc nyugta sem lesz, mert mindig ölben kell tartania a babáját. Vagy arra, hogy nem árt a gyereknek egy kis sírás, mert attól erősödik a tüdeje. Vagy arra, hogy a babának mielőbb át kell aludnia az éjszakát, ébredés nélkül, és ajánlatos mielőbb leszoknia az éjszakai szopásról.

Ahogy teltek a napok, úgy dőltek meg bennem sorra ezek a felsorolt berögződések. Rá kellett jönnöm arra, hogy aki ezeket kitalálta, bizonyára nem a kisbabák jólétét, érdekét tartotta szem előtt, hanem elsősorban a saját kényelmét. A kisbabák bizony nem így működnek. Nem kis gépezetek, melyekbe be kell programozni a nekünk is megfelelő napirendet, hanem emberi lények, akárcsak mi magunk is, akiknek minden napjuk más, akik érzékenyen reagálnak a külvilág minden rezzenéseire, és igényeik is napról napra változnak.

Arról is meg voltam győződve, hogy én igény szerint szoptatom a kislányomat, de mégis egyfolytában számoltam a három órákat, már bele voltam szédülve a sok kalkulációba...mikor evett, mikor kell ismét ennie stb. Ha kicsit csúszott a program, akkor kezdtem elölről. Fejben számolgattam az órákat: két óra, öt óra, nyolc óra, tizenegy óra....és így tovább. Így ment ez pár hónapig, amíg végre megértettem, hogy miről is szól az igény szerinti szoptatás. Arról, hogy nem az órát nézem, hanem a kislányomra figyelek. Ha jól odafigyelek a jelzéseire, nem is kell eljutnia addig, hogy sírjon, mert én már előbb észreveszem, hogy éhes. Nem is tudom szavakban kifejezni, hogy milyen könnyebbséget okozott az, hogy végre kikapcsoltam a fejemben az órát. Azóta sosem tudom, hogy hány órakor evett a kislányom, de azt tudom, hogy akkor evett, amikor éhes volt, akkor bújt hozzám, amikor erre neki szüksége volt. Éjszaka is szopik, többször is. Azért, mert akkor is szüksége van a közelségemre, és én ezt meg is adom neki, amíg igényli. Ez az egy-két év olyan hamar elrepül, és utólag nem lehet bepótolni amit most elmulasztunk.

Próbálkoztam én is a tüdő erősítésével, azaz mielőtt felvettem volna, előfordult, hogy kicsit sírni hagytam a leányzót. Állandó harcban voltak bennem a külső elvárások és az ébredező anyai ösztönöm. Mondogattam, hogy nem árt ha egy kicsit sír, de közben éreztem, hogy nem jó ez így. Végül az utóbbi győzött, és azóta már az első jelzésre ölbe veszem a lányomat. Ő így kiegyensúlyozott és boldog, és én is az vagyok.

Ami a „felkapatást” illeti...Nem tudom miért gondolják sokan, hogy a kisbabának mielőbb és minél több ideig el kell lenni egyedül. Kilenc hónapot az anyaméhben töltött, édesanyjával szoros kapcsolatban, és amint megszületik, elvárjuk tőle, hogy egyedül, letéve töltse napjait, boldogan bámulja a plafont vagy a fölé aggatott játékokat. És ha nem így történik, akkor azt mondjuk, hogy rossz baba. Ugyanis az a jó baba, aki nem sír, csendben van, és nem zavarja a szüleit. A kisbabának természetes igénye a testközelség. Az, hogy továbbra is hallja édesanyja szívverését, hogy érezze testmelegét. És ezt csak akkor kaphatja meg, ha minél többet van ölben. De ha egyfolytában ölben tartja gyerekét, hogyan láthatja el a háztartást, hogyan tehet eleget más kötelezettségeinek az anya? – kérdezhetnénk. Nos, a természeti népek kitaláltak erre egy nagyon jó megoldást. Az anya magára kötözi gyerekét, és úgy végzi hétköznapi teendőit. A gyerek testközelség iránti igénye így kielégül, hiszen a nap legnagyobb részét édesanyja vagy egy más családtag szoros közelében tölti, az anya pedig továbbra is végzi addigi feladatait, ellátja a háztartást, tevékenyen él a társadalomban. Mióta, hála az internetnek, rátaláltam a hordozókendőre, amiről a későbbiekben bővebben írok, az én lányom is így tölti napjait. A hátamon van, amikor sétálunk, amikor a házimunkát végzem, sütök-főzök. Nézi mit csinálok, és ha megunja alszik. Ahogy telnek a hónapok egyre többet játszik a földön egyedül, nem azért, mert én elvárom tőle, hogy magában elszórakozzon, hanem mert ez az ő igénye.

Nem gondolom, hogy feltaláltam a spanyolviaszt. Ezek a dolgok a világ legtermészetesebb dolgai, csak egy kis bátorságra van szükségünk, hogy engedjünk anyai ösztöneinknek, hogy a környezetünk elvárásai helyett gyermekünkre figyeljünk.

2008. december 8., hétfő

Szülinap

Kislányom első szülinapja nagy családi esemény volt. A család több tagja is átszelte a fél országot, csak hogy részt vehessen a nagy napon. Sokat keresgéltem, amíg megtaláltam a nekem tetsző, igazán bababarát tortát. A receptet itt találtam. Nincs benne sem cukor, sem tej. Csak annyit módosítottam a recepten, hogy sütőpor helyett szódabikarbónát használtam, és mivel nem volt itthon grahamliszt, sem finomliszt, kenyérlisztet használtam. Szépen felnőtt, és az ünnepelt, valamint a család többi nőtagja is örömmel fogyasztotta.

Így nézett ki a kész torta:


és így a leányzó tortamajszolás közben:

Nagy utazás...


Eszterünk kereken hat hetes volt, amikor egy hosszú körútra indultunk a szüleinkhez,ha Mohamed nem jön a hegyhez, majd a hegy megy Mohamedhez alapon.Rettegtem a hosszú úttól, de mese nem volt, menni kellett. De amint a későbbiekben kiderült, csak az indulás volt nagyon nehéz, a többi ment, mint a karikacsapás. Esztert betettük az autósülésbe és ahogy a motor zúgni kezdett és a gyönyörű piros kombi Dácsia elindult(akárcsak egy hajó) a kis csaj elaludt és aludt, aludt, aludt 3 órán keresztül, amíg anyai nagyszüleihez(az én szüleimhez:D) nem értünk. Itt szopi, tiszta pelus, kis pihenő után újra nyakunkba vettük a világot és indultunk tovább az atyai nagyszülőkhöz Krasznára. Az út hasonlóan zajlott és a visszafelé út szintén. Mi büszke szülők elégedettek voltunk, hogy a kis csajunk milyen igazi utazó, örökölte tőlünk és jujj, de vagesz, mennyit fogunk kirándulni:) Telt-múlt az idő, Eszter egyre kevesebbeket ült az autósülésben. És egyre csak azt vettük észre, hogy sokkal húzamosabb ideig van az ölömben. Ez persze roppant veszélyes a kölyök szempontjából és a kölyök szempontjából és a kölyök szempontjából, de az én "szervezetem" sem bírta jól az utazást ilyen körülmények között. Egy 8-9 órás autózás után amúgy is idegbajt kap az ember az üléstől, pláné, ha egy szem gyermekét is a karjaiban kell tartsa maximális odafigyeléssel minden egyes kanyarnál, fékezésnél. Szóval......bőgőgörcsöt kaptam a múlt héten, amikor apa bejelentette, hogy készülés, holnap megyünk Krasznára. Azt hittem kiájulok.Na most hogy mondjam meg neki, hogy nekem eszem ágában sincs egy ekkora útra elindulni a kölyökkel???Azelőtt egy nappal értünk haza az én szüleimtől és még mindig éreztem a kezemben a zsibbadást.Neeeeeeeeem, nem megyek!!!!!És ekkor apa megígérte, hogy Kolozsváron megvesszük azt az autósülést, amit már jó néhány napja kiszemletem egy internetes oldalon. Na, ez egy kicsit felvillanyzott, de akkor is, Kolozsvár jó 5 órányi autózást jelent Csíkból, addig mégis csak fognom kell az ölömben Esztert.Nem baj!Kibírom, csak ülésünk legyen, mert azt elfelejtettem mondani, hogy ezt az újszülött kortól "nemtudommeddig" ülést nagyon kinőttük már.Megérkeztünk Kolozsvárra, bevonultunk diadalmasan Polus Centerbe, MEGVAN a szék, apa beszereli, mindenki elégedett és boldog és akkor indulás tovább Krasznára. Igen, Eszter kibírta 3 percig a székben. Nem baj, szegényke, sötét van már az autóban, késő van, éhes lehet, álmos lehet, majd a karomban elalszik és akkor beültetem a székbe. El is aludt, és én Krasznáig tartottam:( Ó, nem baj, majd hazafelé, megszereti, MEG KELL SZERESSE, mert a biztonsága a legfontosabb. Nem ment, a 8 órás útból kereken 1-et ült a székében.És anya fogta, és anya hazáig fogta.....mert anyának mindig fognia kell!!!!A szék ott csücsül az apa kocsijában,lehet, hogy rövid távon, a városban majd beválik és azzal nyugtatom magam, hogy 12 év alatt csak megszokja a gyermekem.....Vajon az lehet a gond, hogy ez már nem a jó hosszú, hajó szerű Dácsia?:D Keresem a kibúvókat!!!!Most is....