2008. december 11., csütörtök

Kötődő nevelés

Újszülött kislányommal a kórházból hazatérve szembesülnöm kellett azzal, hogy rengeteg társadalmi elvárás, konvenció épült bele a gondolkodásmódomba a kisbabák gondozásával, nevelésével kapcsolatban. Rá kellett jönnöm, hogy ha ezekre a külső elvárásokra figyelek elnyomom anyai ösztöneimet, melyek segítségével azt tehetném, ami gyermekemnek is, nekem is a legjobb.

Hogy milyen társadalmi elvárásokra, berögződésekre gondolok? Például arra, hogy a kisbabának az a dolga, hogy egyen és aludjon, a fennmaradó időben pedig boldogan gügyögve feküdjön a kiságyában, és lehetőleg minél kevesebbet zavarja szüleinek az életét. Arra, hogy nem szabad sokat ölben tartani, mert akkor az ember „felkapatja” a gyerekét, és utána egy perc nyugta sem lesz, mert mindig ölben kell tartania a babáját. Vagy arra, hogy nem árt a gyereknek egy kis sírás, mert attól erősödik a tüdeje. Vagy arra, hogy a babának mielőbb át kell aludnia az éjszakát, ébredés nélkül, és ajánlatos mielőbb leszoknia az éjszakai szopásról.

Ahogy teltek a napok, úgy dőltek meg bennem sorra ezek a felsorolt berögződések. Rá kellett jönnöm arra, hogy aki ezeket kitalálta, bizonyára nem a kisbabák jólétét, érdekét tartotta szem előtt, hanem elsősorban a saját kényelmét. A kisbabák bizony nem így működnek. Nem kis gépezetek, melyekbe be kell programozni a nekünk is megfelelő napirendet, hanem emberi lények, akárcsak mi magunk is, akiknek minden napjuk más, akik érzékenyen reagálnak a külvilág minden rezzenéseire, és igényeik is napról napra változnak.

Arról is meg voltam győződve, hogy én igény szerint szoptatom a kislányomat, de mégis egyfolytában számoltam a három órákat, már bele voltam szédülve a sok kalkulációba...mikor evett, mikor kell ismét ennie stb. Ha kicsit csúszott a program, akkor kezdtem elölről. Fejben számolgattam az órákat: két óra, öt óra, nyolc óra, tizenegy óra....és így tovább. Így ment ez pár hónapig, amíg végre megértettem, hogy miről is szól az igény szerinti szoptatás. Arról, hogy nem az órát nézem, hanem a kislányomra figyelek. Ha jól odafigyelek a jelzéseire, nem is kell eljutnia addig, hogy sírjon, mert én már előbb észreveszem, hogy éhes. Nem is tudom szavakban kifejezni, hogy milyen könnyebbséget okozott az, hogy végre kikapcsoltam a fejemben az órát. Azóta sosem tudom, hogy hány órakor evett a kislányom, de azt tudom, hogy akkor evett, amikor éhes volt, akkor bújt hozzám, amikor erre neki szüksége volt. Éjszaka is szopik, többször is. Azért, mert akkor is szüksége van a közelségemre, és én ezt meg is adom neki, amíg igényli. Ez az egy-két év olyan hamar elrepül, és utólag nem lehet bepótolni amit most elmulasztunk.

Próbálkoztam én is a tüdő erősítésével, azaz mielőtt felvettem volna, előfordult, hogy kicsit sírni hagytam a leányzót. Állandó harcban voltak bennem a külső elvárások és az ébredező anyai ösztönöm. Mondogattam, hogy nem árt ha egy kicsit sír, de közben éreztem, hogy nem jó ez így. Végül az utóbbi győzött, és azóta már az első jelzésre ölbe veszem a lányomat. Ő így kiegyensúlyozott és boldog, és én is az vagyok.

Ami a „felkapatást” illeti...Nem tudom miért gondolják sokan, hogy a kisbabának mielőbb és minél több ideig el kell lenni egyedül. Kilenc hónapot az anyaméhben töltött, édesanyjával szoros kapcsolatban, és amint megszületik, elvárjuk tőle, hogy egyedül, letéve töltse napjait, boldogan bámulja a plafont vagy a fölé aggatott játékokat. És ha nem így történik, akkor azt mondjuk, hogy rossz baba. Ugyanis az a jó baba, aki nem sír, csendben van, és nem zavarja a szüleit. A kisbabának természetes igénye a testközelség. Az, hogy továbbra is hallja édesanyja szívverését, hogy érezze testmelegét. És ezt csak akkor kaphatja meg, ha minél többet van ölben. De ha egyfolytában ölben tartja gyerekét, hogyan láthatja el a háztartást, hogyan tehet eleget más kötelezettségeinek az anya? – kérdezhetnénk. Nos, a természeti népek kitaláltak erre egy nagyon jó megoldást. Az anya magára kötözi gyerekét, és úgy végzi hétköznapi teendőit. A gyerek testközelség iránti igénye így kielégül, hiszen a nap legnagyobb részét édesanyja vagy egy más családtag szoros közelében tölti, az anya pedig továbbra is végzi addigi feladatait, ellátja a háztartást, tevékenyen él a társadalomban. Mióta, hála az internetnek, rátaláltam a hordozókendőre, amiről a későbbiekben bővebben írok, az én lányom is így tölti napjait. A hátamon van, amikor sétálunk, amikor a házimunkát végzem, sütök-főzök. Nézi mit csinálok, és ha megunja alszik. Ahogy telnek a hónapok egyre többet játszik a földön egyedül, nem azért, mert én elvárom tőle, hogy magában elszórakozzon, hanem mert ez az ő igénye.

Nem gondolom, hogy feltaláltam a spanyolviaszt. Ezek a dolgok a világ legtermészetesebb dolgai, csak egy kis bátorságra van szükségünk, hogy engedjünk anyai ösztöneinknek, hogy a környezetünk elvárásai helyett gyermekünkre figyeljünk.

9 megjegyzés:

kókamóka írta...

Reku, nagyon tetszett!!!Ajánlani fogom ezt a beszámolót is azoknak akik a hisztitől és felkapatástól rettegnek. Jó lenne még több éjszakai együttalvós beszámoló is.

Yvolux írta...

Az az igazság, hogy a sztereotípiák hálójában vergődni a legrosszabb dolog a világon! Főleg,ha az ösztöneink totál mást súgnak. Ebbe nap mint nap belebotlottam én is, és rengeteget bőgtem az első hónapokban, de mára már megbékéltek a dolgaimmal, és inkább kíváncsian szemlélik mi sül ki az újabb próbálkozásainkból :)

Yvolux írta...

egyébként nagyon tetszett ez a bejegyzés, a szívemből szólt...

Iris írta...

Tényleg,olyan hamar elröpül az az idő amikor picik! Én már sírom vissza, nálunk már a múlt kategóriájába esik...

réka írta...

köszi amiket írtatok :) örülök, hogy tetszett

serpanyu írta...

most olvastam a bejegyzést.. a mi életünket írtad le réka :)
(habara/mamami)

JanCsi írta...

Pontosan ugyanígy éreztem én is. És pontosan ugyanígy tettem ahogy Te is leírtad. Nem féltem az elkapatástól, hittem Ranschburgnak, aki szerint egy ilyen csöppséget nem lehet a túl sok szeretettel "elrontani". Sosincs olyan ,hogy túl sok testkontaktus, túl sok szeretet, túl sok ringatás (én is hordozom). Persze, az megint más, ha pl. egy egyéves már felfedezné a világot, de mi magunkon tartjuk, mert az olyan jó érzés. De amíg kicsi addig úgy csináltam ahogy Ranschburg is tanácsolta, meg ahogy az ösztönöm diktálta.

Venter Anita írta...

Ugyanezt éltem át én is.Örülök,hogy nálam is győzedelmeskedtek az ösztönök !

szokimondokismama írta...

Nagyon tetszett, köszönöm, hogy megosztottad. Én is nap, mint nap vívódom a külvilág - egymásnak ellentmondó - elvárásai és a megérzéseim közt. A felvevéssel/ölelgetéssel kapcsolatos saját élmény a most 16 hónapos lányommal: kb.7 hónapos koráig folyamatosan a karomba kéreckedett; amint megtanult kúszni már egyre kevesebbet kívánt ölbe lenni; amióta jár kb. 13 hónapos kora óta csak akkor bújik, ha álmos, beteg vagy fáj valami neki. Magabiztos, barátkozós és életvidám kis hölgy. Én úgy látom, hogy mivel a megfelelő életkorban az ő ölelgetési igényét megfelelően kielégítettem, nem lett e téren követelőző. A következő bébi már a pocakban van, vele is így fogok tenni!